L: Lukács 1, 67-75 T: 76-80. 2018. június 16.
Napi igénk az adventi klasszikus igékből származik. Karácsonyra készülődve gyakran idézzük Zakariás pap prófétai imáját, amit fiáról, a későbbi Keresztelő Jánosról mondott. Ám ez az ige nemcsak advent idején aktuális és nemcsak a Jézus előhírnökeként nevezett prófétáról szól aktuálisan. Így nyár elején, is tükör, amibe belenézhetünk, amiről érdemes elgondolkodnunk. Tegyük ezt ma közösen, Isten Szentlelke vezessen ebben bennünket, hogy magunkra nézve is aktuális üzenetet találhassunk benne.
Az előzményeket olvashattuk a napokban és ismerhetjük régtől. Egy idős pap és felesége részesül abban a kegyelemben, hogy Isten egy gyermeket bíz rájuk öregségük idején, akkor, amikor erre emberileg már nem számíthattak. Nem ők az egyedüli ilyen kegyben részesültek. Ábrahám és felesége, Sára, 99 ill. 89 évesen kapták a hasonló ígéretet és élték át a csodát, hogy szülőkké válhattak, Izsák lett a gyermekük. Sámuel próféta szülei is hasonlóan idős korúak voltak. Elkána és Anna imáit akkor hallgatta meg Isten, amikor elérkezettnek látta megmutatni az akkori nemzedéknek, hogy előtte nincs lehetetlen. Zakariás és Erzsébet ugyan ezt élték át s hogy az erre vonatkozó angyali ígéretben Zakariás kételkedett, annak következménye az lett, hogy megnémult egészen addig, míg fia meg nem született. Első szavait örökítette meg az evangélista. Szentlélekkel megtelve prófétálja meg gyermek küldetést, feladatát. Teszi ezt úgy, hogy előbb Istent magasztalja. Visszaemlékezik korábbi beteljesedett ígéreteire és szabadításara, amiben népét részesítette. Majd ezután a kisgyermekhez szól, illetve róla beszél. Mit üzenhet nekünk ez a prófétai imádság?
Először is azt, hogy Isten hatalmasan cselekszik az övéivel. Mindig azt teszi akkor és úgy, ahogyan azt jónak látja, hogy övéi ne felejtsék el kegyelmes mivoltát Uruknak. Zakariás imája alázatra és türelemre tanít minket. Mikor ő ezeket a szavakat mondta, legalább 3-400 éve nem volt Istennek kijelentése népéhez. Ha lett volna, a Bibliában biztos benne lenne. Hosszú ideig váratta népét, akinek sorsa nem volt jónak mondható, az akkor legerősebb idegen és pogány nép uralmát már évszázadok óta lehetett érezni. Ők csak sóhajtoztak, vártak, és reméltek. Várták a megigért Messiást és nem tudták, hogy mikor jön el. Zakariás a Szentlélektől vezettetve emlékezik és jelenti be, hogy íme közel van a reménység beteljesedése. Az Ő fia lesz a közvetlen útkésztője annak, akire várnak századok óta. Imája azonban mégis a múltra tekint vissza. Arra, hogy atyáikkal milyen hatalmasan cselekedett az Isten. Vajha látnánk, elismernénk, hogy a jelenleginél is sokkal nehezebb korokban is ott volt eleinkkel a mi Urunk. Világégések közepette és után, ideológiai elnyomás és lelki megfélemlítések közepette is megtartotta azokat, kik hűen bíztak benne. Azok, akik nem hajtottak sem fejet, sem térdet az idegen bálványok előtt, lehet, hogy sok próbát és terhet hordoztak, de Istent soha nem nélkülözték. Ő mindig velük volt. Ezt kell látnia az újabb és újabb nemzedékeknek a múltból, mily nagy dolgokat cselekedett eleikkel és velük is az Isten. Zakariás ezt látta, kérdés, mi látjuk-e? Észrevesszük-e az Isten megtartó erejét és hatalmát életünkben? Tudjuk-e hinni azt, hogy semmi sem volt véletlen, még a legnehezebb terhek idején is ott volt velünk az Isten: Ő szabadított meg ellenségeinktől és mindazoktól, akik gyűlölettel tanúskodtak azok iránt, akik hittek Benne. Zakariás számára ez a nagy felismerés adatott és ezt kellett kimondania. És látta, vallotta, hogy mindez azért volt, hogy Isten népe szentségben, igazságban és félelem nélkül szolgáljon az Úrnak élete minden napján.
Jó, ha látjuk a múltban, hogy ragaszkodásunk, hűségünk Istenhez s a mi munkánk soha nem volt és nem lesz hiábavaló! Ő bizonyíthatja és meg is mutatja, mit jelent hozzá ragaszkodók iránti hűsége. Szabad visszamenni évek, évtizedek távlatába, magunkra, eleinkre gondolni, s meg fogjuk látni hűségét, kegyelmét. És érdemes ezt megtenni csak egy néhány nap, hét, hónap távlatában is. A közelmúlt is arról beszél, hogy a hűséget és kitartást ő nem hagyja figyelmen kívül. Olyan jó, ha így tudjuk értékelni a tegnapot és az azelőtti időket. Még jobb, ha el is mondjuk másoknak, mily hatalmasan cselekedett velünk az Isten!
Zakariás imájának második része a jövőbe tekint. Fiáról jövendöl, aminek lényege az útkészítés feladata. János, mint tudjuk, csak néhány hónappal született korábban, mint Jézus és szintén néhány hónappal estleg egy-két évvel hamarabb kezte el hirdetni az Isten Országának közeledtét, hívni a megtérésre és kiszolgáltatni a bűnbánat keresztségét. Szolgálata egyedi és egyszeri volt, amit tett, azért Jézus úgy értékelte, hogy nála nagyobbat anya még nem szült azelőtt. Nagyságát mártírhalála csak emelte, mind idők legfontosabb prófétai feladatának teljesítéséért kellett életét áldoznia. De azt, amit ő tett, azt ma sem szabad úgy értékelni, hogy kész, ennyi volt, vége. A Magasságosnak ma is szüksége van ugyanis olyanokra, akik az Ő útját készítik. Kisgyermekekre és felnőttekre, fiatalokra és idősekre egyaránt. Jézus útja ugyanis nem ért véget. A 33 földi esztendő a mennyből való alászállással kezdődő és az oda való visszatérésről szóló életútról szól. De Jézus ma is jön és ma is kellenek olyanok, akik előkészítik azt, hogy emberekkel találkozzon. Ilyen útkészítő az anya, aki először beszél gyermekének arról, hogy van egy mennyei Atyja is, akinek volt egy Fia, akiben mi hiszünk. Útkészítés a gyermeknek megtanított imádság, ének, bibliai történet. Útkészítés az, ha valaki el tudja mondani a másiknak, hittel és meggyőződéssel, hogy számára az imádságok azért fontosak, mert tudja, hogy Valaki hallja azokat és meg is hallgatja. Lehet útkészítő az, aki bizonyságot tesz arról, hogyan tapasztalta meg Isten jelenlétét életében. Utat készít az, aki hűséggel ragaszkodik Isten törvényéhez és annak engedve elutasít olyat, amit Isten rossznak tart. Útkészítő azt, aki mer arról beszélni, hogy a másik ember tudva, vagy tudatlanul, de bűneiben él és van lehetőség azokból szabadulni. Jézus útját készíteni nekünk kell, akik már azon járunk. Sokban hasonlítható ez a mai útépítési folyamatokhoz. Mert mit csinálnak, ha új utat építenek valahol? Először a kimért területről felmarják és elviszik a talaj felső rétegeit. Azt, amire nem érdemes aszfaltot önteni, mert úgyis tönkremegy. Aztán hengerelik, tömörítik, több rétegű alapot, szigeteléseket, olykor merevítő vashálót tesznek le. Aztán legalább 3-4 rétegben burkolják, hogy legyen teherbíró az út, nagysúlyú járművek alatt se süllyedjen meg.
A lelki útkészítés is ilyen soklépcsős folyamat. Van aki felmarja a régit, a bűnöst, van, aki leteszi az alapokat, van, aki a szilárd lelki tartást erősíti, hogy érkezhessen, jöhessen a Krisztus, aki keresi az embert, aki számára Ő akar lenni az út, az Atyához. Keresztyén emberként egyszerre kell legyünk nyitottak arra, hogy hozzánk bármikor megérkezhessen az Úr és arra, hogy másokat felkészítsünk erre. Ezért kell tenni azt, amit János is feladatul kapott. Megtanítani a másik ember ez üdvösség ismeretére, a bűnök bocsánatának lehetőségre, Isten mennyei világosságából származó fény látására. Hogy a sötétségben, a halál árnyékában lakozók rátalálhassanak a békesség útjára. Mindennapi életünk, munkánk és szolgálatunk így lehet Keresztelő Jánoséhoz hasonló útkészítés a Krisztus számára. Erre hív és ebben akar naponként erősíteni és segíteni az, akinek útjai talán sokszor rögösek és keskenyek, de bizonyosan Hozzá, az örökkévalóságba vezetnek. Maradjunk ezen az úton és fogadjuk el, hogy mi is útkészítők lehetünk Jézus számára, hogy másokhoz is megérkezhessen, nemcsak advent és karácsony idején. Ámen.