L: Jelenések 19, 1-10. T: 9.vers. 2020.01.19.
Mindnyájan hallottunk már rádiós közvetítéseket élő eseményekről. Ilyenkor a riporter vagy a kommentátor a hallgató szeme. Szavaival úgy próbálja leírni az eseményeket, hogy azt maguk elé tudják képzelni, akik hallgatják a közvetítést. Mai igénket így is hallgathatjuk, ahol a riporter János, aki azonban maga is csak leginkább hallja az eseményeket, de mint aki a helyszínen van, jobban meg tudja különböztetni a hangokat. S talán valamit lát is az eseményekből, vagy legalábbis a korábbi látás és hallás élményei alapján részben meg tudja különböztetni, hogy kiknek a hangját hallja. Próbáljuk magunkat most így ráhangolni arra, amit hallottunk.
János előző leírását, mint kommentet ismertetve el kell mondanunk, hogy a mennyei istentisztelet azon részéhez érkezett, amikor ki lett hirdetve a nagy Babilon, azaz a gonoszság erői és birodalma feletti ítélet. E feletti örvendezésről szól az, amit hallhatott az apostol. S bár kétszer is valami sokaság hangjához hasonló hangokról beszél, de nem kell kételkednünk abban, hogy valóban sokan mondták: „Halleluja, az üdvösség, a dicsőség és hatalom a mi Istenünké…” Ezek a hangok a mennyei lények hangjai, akiknek kezdettől fogva ez volt a feladatuk, dicsérni és magasztalni Istent. Itt, most ezt azért teszik, mert íme végbement az ítélet a nagy parázna felett, aki megrontotta a földet. A parázna szó legismertebb jelentése a hűtlenségre vonatkozik, arról a bukott angyalról van szó, aki a világ teremtése előtt kivettetett a mennyből, mert Isten ellen fordult, maga mellé állítva sokakat. Sajnálatunkra itt a földön is talált olyan teremtményt, akit ugyan erre csábított, Istennel való engedetlenségre, szembenállásra. Ez a az ember, akik mi is vagyunk. Az Istenhez való hűtlenségét pedig nem kell különösen is bizonygatnunk fajunknak, aminek részesei vagyunk. De a mennyei seregek örömét megérthetjük. Háromszor használják azt a szót, ami az ószövetségi korban az istentisztelet és magasztalás természetes része volt. Halleluja, azaz énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat. Az Újszövetségben egyedül itt hangzik el ez a felszólítás. Van miért örvendeni, hiszen megítéltetett a világ fejedelme. Nem véletlen azonban, hogy a keresztyénség is hamar átvette ezt a liturgikus formulát és gyakorlatot, ami mögött Krisztus győzelme állt. Az, amit a kereszten aratott a Sátán felett. Az emberi élet minden helyzetében van okunk énekelni az Úrnak, dicsérni Őt, mert Fia érdeméért immár nem a bűneinkre tekint, hanem arra, hogy ha elfogadtuk hozzánk való lehajló szeretetét, készek vagyunk-e Őt ezért szüntelenül magasztalni. Azaz készek vagyunk-e arra, hogy már itt, e földön bekapcsolódjunk a mennyei seregek énekébe.
Ezt helyeslik a mennyei istentisztelet további résztvevői, a 24 vén és a négy különleges leírású élőlény. „Ámen, Halleluja.” Azaz, úgy legyen, dicsérni kell Istent, mert méltó arra. Ezért nem múlhat el keresztyén istentisztelet dicséret, magasztalás, hálaadás nélkül. Ha ezt kihagyjuk életünkből, a várt mennyei létünk legfontosabbját hanyagoljuk el. Ehhez csatlakozik János közvetítése szerint egy hang: „Dicsérjétek Istenünket, ti szolgái…” Egy hang. De vajon kié? Feltételezhetően egy angyalé, talán a főangyalé, de nem ez a lényeg. Újabb megerősítést kapunk erre. Itt álljunk meg egy pillanatra. Életünk során sokszor éreztük már ezt: – egy hang azt súgta nekem belülről, hogy tegyem ezt, vagy tegyem azt. Minden embernek vannak ilyen élményei, amikor élete egy nehéz helyzetében tétován, tanácstalanul áll. Gondolkodtunk-e már azon, hogy kié volt az a hang? Honnan jött? Vajon Istentől, netán az őrző angyalunktól, esetleg a gonosz szava volt aki félre akart vezetni? Sok lehetőség lehetett, volt hogy hallgattunk a hangra, volt hogy nem. Volt, hogy igaza volt a hangnak, volt, hogy nem. Én nem tudom, ki hogyan élte meg ezeket a helyzeteket, de egyet tudok. Ha Isten szól, vagy az Ő küldöttei, emberein netán másféle eszközein át szól, akkor azt a hangot meg lehet különböztetni. Hogyan? Úgy, hogy szüntelenül keressük a vele való kapcsolatot, tanulmányozzuk igéjét, egyre jobban megismerjük kijelentését, igazságait, és ezek alapján egyértelműen felfedezhetjük, hogy ha Ő szólt. S ekkor csak egy dolgot kell tennünk. Ne keményítsétek meg a szíveteket – mondja az Ige – ha az Ő hangját halljátok. A Krisztusban levő embernek van füle a hallásra, annak meghallására amit Isten, vagy az Ő küldöttei szólnak. Innen már csak a mi engedelmességünkre van bízva, mi lesz a hallás adta élményünkből.
Aztán János hallása szerint újból a mennyei seregek hangját hallja: „Halleluja, mert Uralkodik az ÚR, a mi Istenünk, a Mindenható…” Ennek örülni kell, mert bár jelen világunkban sokszor úgy látszik, hogy a világi uralmakkal s hatalmasságokkal szemben még Isten is tehetetlen, de ez nem így van. Titokzatos és felfoghatatlan bölcsessége időt és teret engedett a gonoszság hatalmának, ennek okát nem tisztünk kutatni. De lehetőségünk hinni azt, hogy ennek előbb-utóbb vége lesz, mert elkészített valamit azok számára, akik inkább az Ő uralmát vallják, annak vetik alá magukat és ezért készek, akár még áldozatot is hozni.
És újra megszólal a hang. Azt mondja, hogy egy menyegzőre várja az ilyeneket a Bárány, a saját menyegzőjére. A bibliai fogalomtárban a házasság a lehető legszorosabb emberi kapcsolatot jelenti. Örök szövetséget. Isten ebbe, a vele való szövetségbe hív el minden teremtményét, különösen is azokat, akik a keresztségben erre meghívást kapnak. A Bárány Jézus a vőlegény, az egyház a menyasszony, akit Ő ékesít fel fehér gyolcsba, ünnepi ruhába. Mert ez az egyház útja. Miközben halleluját énekel és hirdeti, hogy uralkodik az Úr, Övé minden hatalom, az ezzel járó következmények során megküzd a nagy Babilon hadaival, s olykor ruhája elszakad, beszennyeződik. De a Bárány vére azt tisztára mossa, örök szövetségi hűsége megújul iránta újra és újra. Minden istentiszteleten ez a hívás hangzik: „Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!” – Azaz azzal szembesülhetünk, hogy van Valaki, Aki értünk és velünk harcol, miután helyettünk szenvedett. Ez a Valaki újra és újra megtisztít, ha kell, és ha mi hűtlenkednénk is, Ő hű marad, mert magát meg nem tagadhatja. Ez a kijelentés az Isten igaz igéje, mondja a hang. Nem tudom, van-e értelme ebben kételkedni bárkinek is? Mindenesetre minket, akik az egyház tagjainak valljuk magunkat ezzel akar erősíteni Isten. Menjünk vissza a világba küzdeni, harcolni, Őt hirdetni és dicsérni. Neki énekelni, Róla vallást tenni. Ne csüggedjünk, ha ez nem megy olyan könnyen, mint szeretnénk és sokszor sok lemondással, földi szempontból áldozatokkal vagy éppen emiatt kapott sebekkel is jár. Legyen elég ez a hallás általi látomás, amit az igéből János közvetít felénk. Vegyük komolyan, amit a hang előtt leborulni akaró és őt imádni akaró Jánosnak mond annak birtokosa: „Az Istent imádd, mert a Jézusról való bizonyságtétel a prófétaság lelke”
Íme ezt üzeni nekünk a mennyei rádiós istentiszteleten át a mi Urunk. Ezért az élményért, a Bárány menyegzőjén való részvételért érdemes újra harcba szállni a hitünkért, annak megtartásáért, és Istenünk szüntelen való dicséretért. Ebben a harcban maga Jézus az, aki az oldalunkon áll! Ámen.