Kedves Testvéreink itt olvashatják az elhangzott igehirdetést:
Lukács 24, 50-52. 2020.05.24.
Immár 11éve annak, hogy mi, magyar reformátusok kijelentettük, Krisztus a jövőnk, együtt akarjuk követni Őt! Ő az, Akiben egyek vagyunk, egységben vagyunk még akkor is, ha határok választanak el minket. A magyar református egység ünnepén vagyunk együtt ma. Több tízezer testvérünk, sok száz testvérgyülekezet találkozhatott volna ezen a hétvégén Marosvásárhelyen, Erdély településein. 100 közelmúltban épült vagy felújított templom felszentelése történt volna meg, ha nem szól közbe a vírus… Nem keseregnünk kell azért, ami elmaradt, hanem hálát adni azért, amit kaptunk, azért, amink van és reménységünket erősíteni az iránt, amit Isten elkészít nekünk. Jézus mennybemenetelének méltatlanul elhanyagolt ünnepe után néhány nappal igénk pont erről tanít minket: Mit kaptunk mi Urunktól a régmúltban, mit hordozhatunk ma is és mit készített számunkra a jövendőben. Egyetlen szóval: Áldást.
Lukács evangélista leírása szerint Jézus áldásra emelt kézzel búcsúzott övéitől. Valójában ez nem is búcsú volt, hanem először is emlékeztetés arra, hogy mit hozott erre a földre. Áldást, ami megjelent abban a tényben, hogy az Isten emberré lett. Közénk jött, sorsközösséget vállalt velünk. Az áldás szó, fogalom, a bibliai lexikon szerint azt jelenti, hogy üdvhozó erőt közvetíteni, üdvhozó erő birtokosává tenni valakit. Mi az üdvösség? Istennel való személyes és élő kapcsolat a Jézus Krisztusba vetett hit által. Jézus megmutatta, hogy hogyan jöhet létre ez a kapcsolat Isten és ember közt. Ő maga az út Istenhez, s hogy ezt minél többen elhiggyék, olyan cselekedeteket vitt végbe, amik erről sok embert meggyőztek. Így lett a hétköznapi emberek számára áldás, amikor gyógyított, halottakat támasztott fel, testében táplált sok ezer embert és lelkében, hitében erősített még többeket. Amit itt hagyott, az új esélyt adott a bűnös embereknek, hogy valóban új életet kezdhessenek. Micsoda áldás volt, hogy a sokféle nyomorúságból megszabadult emberek eljutottak oda, hogy megérezzék, ők is fontosak Istennek. Ő ezeket az erőket, hozta áldásként erre világra.
Jézus úgy emelkedik fel a mennybe, hogy közben áldásra emeli a kezét. Ez a mozdulata azt jelenti, hogy nem vitte magával ezeket az áldásokat, hanem itt hagyta. Mert azokban, akikben az említett események kapcsán elindult a változás, mint folyamat, egész életüket végig kísérte. Leginkább ezt a tanítványok életén keresztül láthatjuk, akik sokszor értetlenkedtek az események láttán, de nem tudták elfelejteni azokat. Mélyen beleivódtak Jézus szavai, ígéretei, mozdulatai emlékezetükbe. Ebből éltek később, ezeket mondták el azoknak, akik személyesen nem lehettek jelen egyetlen eseményen sem, ahol Jézus megjelent. Ezek az emlékek a legnehezebb időkben is erőforrásul voltak számukra, különösen akkor, amikor később éppen ezért Jézusért szenvedtek, vagy áldozták fel életüket. Jézus velük maradt ezekben az emlékekben, kitörölhetetlen nyomot hagyott életükben. Ez a nyom ma is ott van minden ember életében, aki csak egyszer is átélte a költő szavait, hogy csöndesen és váratlanul átölelte az Isten… Aki tudja, mit jelent bocsánatot kapni, aki átélte már, hogy az a hajszál, amin függött az élete azért volt olyan erős, mert Krisztus tartotta azt kézben, az nem felejtheti el, mi kapott. S aki mindezt emlékezetében hordozza, de nem tesz meg mindent azért, hogy hálából egész életét odaszánja élő, szent és Istennek kedves áldozatul, az hiábavalóvá tette magában ezt a kegyelmet, a kapott áldást. De miért is tennénk hiábavalóvá?
Jézus eltűnik a tanítványok szeme elől a felhők mögé, és fizikai módon nem látják őt többé. De az áldásra emelt kéznek ígérete is van: még nagyobb áldást akar küldeni nekik. Elmegy, hogy még többet adhasson. Ez a több a Szentlélek, ami 10 nappal később átjárja életüket s ekkor értik meg igazából, hogy mily nagy áldást kaptak Jézusban. Azért megy el, hogy küldhessen nekik Önmagából, hogy olyanokká lehessenek, amilyen ő volt. Mit jelent ez? Azt, hogy magukban vegyék észre, engedjék élni Isten szeretetét, amit kapnak. Hagyják, hogy ne ők éljenek többé, hanem élhessen bennük a Krisztus, ahogyan azt Pál apostol oly jól felismerte. Nem csupán a külső világ jeleiben kell kutatni az Istent, bár abban is minden róla szól a hívő ember számára, hanem a hívő életében legyen jelen az Isten. Ehhez kell a Szentlélek, hogy a szívünkben az ige világossága legyen akkor is, ha emberi létünk során történnek olyan dolgok, amiket nem értünk vagy nehezen tudunk elfogadni, mert nem a mi akaratunk szerint valók voltak.
A magyar református egység ünnepén ezt kell látnunk nekünk is. Milyen nagy áldás, hogy jó ötszáz évvel ezelőtt Isten igéje elindított egy folyamatot, aminek gyümölcsei lehettek bibliás hitünk akkori képviselői. Akiket úgy vezetett a mi Urunk, hogy letették annak az egyháznak az alapjait, amihez tartozunk. Történelmünk tele volt olyan eseményekkel, amik hitvallásra, hűségre, helytállásra indították eleinket, akik helytállására hálás szívvel emlékezhetünk. Velünk maradt az az áldás, amit hitvallásaink világos megfogalmazásában immár évszázadok óta a Szentírás mellet legfőbb lelki kincsünkként őrzünk és próbálunk továbbadni. A bekövetkezett történelmi helyzetben és politikai valóságban mégis tudjuk, hogy mi összetartozunk, mert ugyan az az áldás a közös örökségünk.
Ezen az ünnepen azért is hálát kell adnunk, hogy bár kevesebben vagyunk, mint korábban, de életünk és szolgálatunk áldásként lehet jelen ott ahol élünk. Gyülekezetek, óvodák, iskolák, intézmények, kórházak, segélyszervezetek, és legfőképpen hitüket megvallani kész reformátusok hordozzuk és közvetíthetik az üdvhozó erőt. Azt, amit áldásnak nevezünk és áldássá lehet mindazok számára, akik abból merítenek, amit a magyar reformátusok közvetítenek feléjük. Mert mi ezek vagyunk, közvetítők, csatornák ott és ahol élünk. Isten Szentírásban kijelentett igaz akaratának megélői, közvetítői. Áldottak vagyunk, hogy mások is áldottak lehessenek, Istentől.
És hinnünk kell, hogy Urunk áldása nem fog megszűnni. Neki terve van ezzel a közösséggel, amihez tartozunk. Kifogyhatatlan gazdag tárházából szeretne nekünk minél többet adni ezután is, hogy mi azt tovább adhassuk. Nem azt kell számolni, hogy kevesen vagyunk, lehetnénk többen is, mások sokkal jobb lehetőségekkel bírnak. Nekünk azt az áldást kell elfogadni, amit Isten ránk bízott. Neki sok népe, egyháza és felekezete van, ott ahol azok élnek, oda szóló aktuális módon akarja közvetíteni áldásait a rászorulóknak, a bűnösöknek, a világnak. Mi itt, a Kárpát medencében és szerte a világban magyar református gyökereinkhez ragaszkodva hordozhatjuk áldásait. Ehhez az kell, hogy, legfőbb ígéretére figyelve folyamatosan engedjük, hogy Szentlelke által vezessen irányítson, erősítsen és küldjön el azok közé, akikhez rajtunk keresztül akarja eljuttatni áldásait. Olyan jó, hogy mintegy 2 millió ember vallja magát magyar reformátusnak a világon. Hatalmas és győztes sereg az az Úr kezében. Higgyük, hogy nagy fejedelmünk által választott bibliai ige valóban örök erőforrás: Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk! Senki, bizonnyal senki! Ámen.