L: Máté 20, 20-28. T: 28. 2020.07.12.
Ezen a héten három olyan történettel találkozhattunk napi bibliaolvasásunk során, amelyek témája a jutalom körül forgott. A gazdag ifjú törvénytartó emberként remélte, hogy üdvössége lesz, de érezte, hogy ezért még valamit tennie kell, hogy elnyerje azt. A tanítványok konkrétan arra kérdeztek rá, hogy mi lesz az ő jutalmuk azért, mert mindent elhagytak, s úgy követték Jézus. Mesterük egy példázattal is próbálta őket tanítani, amikor elmondta a szőlőmunkások történetét. Ebből az derült ki, hogy az ember könnyen igazságtalanságnak érzi azt, ha szerinte valaki többet kap, mint ami jogos lenne, annak ellenére, hogy ő megkapja azt, ami neki jár. Ezek után Jézus szeretné másra iránytani a figyelmet, hiszen harmadszor is szól haláláról és feltámadásáról, de mintha ez továbbra sem érdekelné övéit. Hirtelen megjelenik egy fiaiért érző szívvel aggódó édesanya és azt kéri, hogy pont az ő két fia üljön majd Jézus jobb és bal keze felől egykoron.
Számomra ezek a történetek és példázatok mindig azt üzenték: az Isten országában nem kell versenyezni azért, hogy kik üljenek a főhelyeken, mert az nem emberi érdemek és cselekedetek által nyerhető el, hogy ha valaki oda bejut. Nincs annál nagyobb kiváltság, mint hogy oda bekerülünk, éppen ezért bízzuk azt a könyörülő és irgalmas, szerető Atya Istenre, hogy kit hová akar ültetni egykoron. Mi arra figyeljünk, hogy legyen helyünk, amit számunkra készített el Jézus, nehogy más foglalja azt el. Ehhez azonban be kell látnunk, hogy földi életünk során sokszor, akár még szükségszerűnek is mondható versengésnek nincs értelme és értéke üdvösségünk szempontjából. Jakabnak és Jánosnak ezt kellett megtanulni ebben a beszélgetésben Jézustól.
Az evangélium szerint Péterrel együtt nemrég voltak a megdicsőülés helyén, ahol Jézus mellett Mózest és Illést is láthatták. Hárman hallhatták az atyai szózatot, ami Jézusra irányította figyelmüket. Ezzel a kérdéssel azonban csak ők ketten fordulnak a Mesterhez, Pétert kihagyják. Bizonyára elegük lehetett abból, hogy mindig az a halász ember viszi a szót, legtöbbször ő mondja ki a véleményt, a kérdéseket ő teszi fel és hitvallást is ő fogalmaz meg a többiek nevében arról, hogy kinek tartják Jézust. Mondhatni, egyfajta féltékenység is lehetett bennük. Péter jól áll Jézusnál, vele sokat beszél, nehogy ők kimaradjanak a jóból. Hiszen ők is szeretik a Mestert, szintén elhagytak mindent, hogy kövessék Őt, nekik is jár, ami jár. Mennyire emberi ez a gondolkodás. – Vegye már észre a főnök, hogy én is odateszem magam, nehogy kimaradjak a jutalom osztásból – mondja magában a dolgozó. – Értékelje már az a tanár, hogy szorgalmi feladatokat is csinálok, hogy ha kétes lenne a jegyem, akkor a jobbik felé billenjen a döntés – gondolja a diák. – Vegye már észre a felségem, hogy friss virág van vázában, és mennyire szeretem őt – reméli a férj, aki előző este kimaradt a barátaival és egy kicsit „fáradtan jött haza”. Sorolhatnánk azokat a pótcselekvéseket, amiket azért csinálunk, hogy észrevegyenek minket, értékeljék fáradozásainkat, elismerést, jutalmat kapjunk erőfeszítéseinkért. És ha még ezek ellenére sincs kézzel fogható haszna a többletnek, a plusz munkának, akkor a legtöbb ember mit mond? – Várhatják, amíg én újra megerőltetem magam…
De ne csak Jánosékat állítsuk pellengérre. Az olvassuk, hogy amikor Jézus elmondja nekik arra vonatkozó látását, hogy nem az Ő dolga a jobb és bal keze felől ülők személyét kijelölni, hanem az Atyáé, akkor a többiek megharagudnak a testvérpárra. Vajon igazuk van? Igaza volt e Jónásnak, aki azért haragudott meg, mert prófétai szavára Ninive népe megtért, bűnbánatot tartott, Isten pedig megszánta és nem pusztította el a várost? Igaza volt-e Dávid királynak, aki felháborodott Nátán példázatán, amit arról mondott, hogy egy gazdag ember elvette a szegény ember egyetlen juhocskáját? Igaza van-e azoknak a zsoltárosoknak, akik magukból kikelve átkot szórnak és kérnek az ő gyűlölőikre Istentől? „A harag rossz tanácsadó” – tartja a mondás. Nem is a mi dolgunk. Hogyan haragudhat az egyik bűnös ember a másikra, amikor nem tetszik neki, amit a másik csinál. Belegondoltunk már abba, hogy hány embernek az nem tetszik, amit mi csinálunk, mondunk, érzünk irántuk? Jézus nem akarja, hogy haragtartó emberek legyünk. Szavával elismeri, hogy vannak olyanok, akik zsarnokoskodnak és hatalmaskodnak az emberek felett, visszaélnek hatalmukkal, pozíciójukkal. Ez a világ szokása, ami ellen túl sokat nem lehet tenni, csak el kell szenvedni, ha minket érint.
De ne így legyen közöttetek! – mondja Jézus. Ezzel helyre teszi a testvérpárt és a többi tízet. Isten országában az elsőség hátul kezdődik. Istennél az a nagyobb, aki tud kisebb maradni. Aki azt látja fontosnak, hogy betöltse szolgálatát és a jutalmat rábízza arra, akitől azt kaphatja, de nem követeli azt és nem haragszik azért, ha valaki többet kap. A szőlőmunkások példázatában Jézus egyértelműen tanít arról, hogy a gazda, azaz mennyei Atyánk mindenkinek annyit ad, amennyit jónak lát. A legfontosabb, hogy legfőbb jutalmunk, az örök élet a miénk legyen. Akik e földi létben érezzük, tudjuk, hogy már részesei vagyunk az örökkévalóságnak, hiszen Jézust elfogadtuk személyes megváltónknak, erre kell figyeljünk. Istennél az utolsókból lesznek elsők. Akik nem erőltetik rá akaratuk a másikra, hanem a lehetőséget kínálják, hogy elfogadják a másikért való szolgálatot, azok tesznek jót. Mert a jószágot még valahogy oda lehet kényszeríteni a vályúhoz, de azt hogy igyék, az állat dönti el, hogy akar-e. Ez a népi bölcsesség is jelzi, milyen értékrendje van Isten országában. Ez az ország a lehetőségek hazája. Isten kegyelmének gazdag tárházát kínálja nekünk újra és újra igéjében. Élhetünk a lehetőségekkel, vállalhatjuk a feladatokat, elfogadhatjuk a ránk bízott terheket. Bármilyen beosztásban vagy élethelyzetben legyünk, mindent a szolgák alázatával és hűségével kell tennünk, mert meg van írva, hogy aki hű tud lenni a kevesen, az bizatik többre. Ez Jézus értékrendje, ahogyan a talentumokról szóló példázatának végén olvassuk.
Ebben is Jézus a legfőbb példa előttünk. Ennek a beszélgetésnek a végén halljuk, hogy miért jött erre a világra. Nem azért, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért. Nagy kísértés, hogy uralkodni akarjunk egymás felett, ki akarjuk kényszeríteni az elismeréseket és a jutalmakat, vagy éppen megharagudjunk a másik bűnös ember tévedése, hibája, vagy nagyra vágyása miatt. Jézus le tudott hajolni és meg tudta mosni tanítványai lábát, ezzel mutatta meg, mit jelent akár rabszolgai módon is szolgálni és szeretni a másikat. Ebben a világban keresztyénként a szolgálatra való készségünkkel tudunk kitűnni igazán, még akkor is, ha azt a világ nem értékeli vagy éppen kinevet minket emiatt. De éppen ez a lényeg, mert ettől leszünk igazán boldogok, mert Jézus szolgálhattuk. Mert Ő mondta: „Aki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya”. Ez az Isten országának a valósága, rendje legfőképpen pedig kiváltsága, hogy tehetjük, ami ránk bizatott. Ehhez a szolgálathoz merítsünk ma is erőt, hitet, kitartást, soha el nem múló örömet s békességet. Ámen.