L: Zsoltárok 39. T: II. Tim 1,8a, 9-10. 2020.11.01.
Bizonyságtételre szólít fel alapigénk. Ez szüntelen kötelessége a keresztyén embernek, hogy számot adjon a benne levő reménységről, hitről, meggyőződésről, ami az életét irányítja. De ezekben a napokban, amikor a hagyomány szerint az élők a holtakra emlékeznek, mit is jelent ez a felszólítás? Miről kell bizonyságot tennünk, ami minket is erősít és másokat is vigasztal, sőt, akár szemléletváltásra is vezethet a halállal, az elmúlással kapcsoltban? Erre kereshetjük és hiszem, meg is kapjuk a választ a felolvasott igék segítségével, Isten Szentlelkének vezetése által.
Dávid zsoltárát hallottuk először. Magában hordozza minden ember saját egykori mulandósága feletti keserűségét. Arasznyinak tűnnek számára napjai, élete idejét semmiségnek nevezi, sorsát árnyékléthez hasonlítja, nem látja értelmét annak, hogy javakat gyűjtöget élete során. Még ellenségei is eszébe jutnak, de eljut odáig is, hogy nehéz sorsát saját bűnei miatti büntetésnek tekinti. Emberi érzések ezek, igen gyakoriak, hiszen ma is sokakat hasonló gondolatok foglalkoztatnak, amikor szembesülnek emberi létük mulandóságával. Nincs új a nap alatt! – vallotta a Prédikátor könyvének írója is, hiszen ezek az érzések valóban nemzedékről nemzedékre kísérik az emberi életsorsokat.
Mindezek okát keresve az Éden kertjéig kell visszamenni. Ott kezdődött minden, a bűnesetnél. Amikor a bűn büntetése a halál lett. Amikor az édeni kert adta lehetőség elől lángpallossal, kérubok által zárta el az utat Isten. Amikor megszűnt a halál nélküli élet esélye az ember számára. Ez szoktuk büntetésnek nevezni, de lehet más szemszögből is tekinteni erre a tényre. Úgy is mondhatjuk, Isten nem engedte, hogy egy elrontott, nélküle való élet legyen az ember végső sorsa és örökké tartó állapota. Azonnal kitalált valamit ennek korrigálására. esélyt kínált és ígéretet tett az embernek, hogy ha úgy gondolja, lehet szabadulni ebből a bűn miatti átkos örökségből.
Ezt az esélyt úgy is nevezhetjük: evangélium, örömhír. Ezt azonban csak hit által lehet megragadni s élni vele. Dávid kesergésében még ott van az, amit ő tudhatott és mondhatott: Mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem! – Ez volt az ő hitvallása. Tudom, hogy vétkeztem ellened, méltó vagyok haragodra és büntetésedre. De én mégis reménykedem, Benned, Uram A többit rád bízom, tégy velem tetszésed szerint! – vallotta a zsoltáros király.
Igen, ez bizonyságtétel, mely Isten irgalmára épít, s ezt erős hittel meg is fogalmazza. Jó dolog, ha idáig el tud jutni az ember, mert valóban nincs, nem lehet másban bizodalmunk, csak egyedül Istenben. Dávid példája erre bátorít ma is minden saját, vagy mások mulandósága felett kesergő embert. Mert el lehet jutni valahol egy békés belenyugvásba, amit olyan emberi módon szoktak megfogalmazni, pl. hogy senki sem kerülheti el sorsát, mindenkinek ki van mérve az életének ideje, egyszer mindenkinek meg kell halni… Igen, ezek a „savanyú a szőlő” megoldások, amikből csak újra és újra fellázad az emberi szív, ha ismét szembesül az elmúlással. Ám Isten nem ezt a megoldást javasolja nekünk.
Pál apostol szerint Isten megszabadított minket ettől azáltal a megoldás által, amit Jézus Krisztusban kínál nekünk. Ő azért jelent meg ezen a világon, hogy megtörje a halál erejét és azt az evangélium által világosságra hozza, hogy van egy elmúlhatatlan élet. Olyan, amit eredetileg az embernek szánt Isten. Ám ezt nem élheti ebben a földi világban, hanem majd egy másikban lesz része benne. Egy olyanban, amit bűn már nem tud megrontani. Ez az élet pedig a halálon át érkezett. Azon a halálon át, amit Isten Fia elszenvedett a Golgotán. Igen, a halál által jön az élet! Ez pedig nem tévedés, nem varázslás, nem család és nem ámítás, hanem valóság, amit Isten készített. Olyan életet készített számunkra, amiről az ige azt mondja, hogy emberi szem nem látott, fül nem hallott, értelem el nem képzelt, mert a legfinomabb érzésszerveink sem lennének képesek felfogni azt jelen emberi állapotunkban. Ez a keresztyén hit lényege, nyílt titka, fő reménysége, biztos valósága. Ha ebben hinni tud a halandó, akkor a halálra nem úgy gondol, mint egy végpontra a mondat végén. Kettőspontnak tekinti, és azt vallja: lesz, folytatás! Bonhoeffer, a mártír teológus is ezzel a meggyőződéssel indult az akasztófája alá, amikor ezt mondta: „ Itt a vég, s ez számomra az élet kezdete.”
Nos, ez az a bizonyságtétel, amit mi is kimondhatunk, magunkévá tehetünk. A temetőkertek, sírok, a halál, az elmúlás miatti fájdalom, mint tények, képek és érzések nem kell, hogy az embert életre szóló szomorúságban és vigasztalhatatlanságban tartsák, vagy abba újra és újra visszazökkentsék. Ettől szabadíthat meg minket Jézus Krisztusba vetett hitünk. Ide segít el a dávidi reménység, amit Istenbe vethetünk. Nekünk nem a halállal van dolgunk, hanem készülünk egy átmenetre, ami után vár egy olyan élet, amit Isten készített számunkra. Szabad, hogy emberileg fájjon a halál ténye, mert gyarlóságaink köt ez is ott van. Fáj, ha elveszítünk valamit, valakit. Szabad emlékezni azokra, akik nincsenek velünk, mert hiányoznak nekünk. Újra és újra kifejezhetjük Isten iránti hálánkat azért, hogy szeretteink életünk része voltak, vihetünk virágot sírjaikra. Kérhetjük Istent, hogy adjon nekünk vigasztalást, mert egyedül csak Benne reménykedünk és tudjuk csak Tőle jöhet igazi megnyugvás. Mindezek Hozzá közelítenek, hitünket erősítik, reménységet ébresztenek és táplálnak bennünk. De egyet ne felejtsünk el, azt, amiről Pál beszél.
Tudni illik azt, hogy az élet java a halál után jön. Az örök életben van számunkra elkészítve, amit Jézus Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele által ad nekünk az Isten. Ez kell szüntelen reménységet adjon és tápláljon bennünk. S mivel ez vár ránk, ezért kell felelősen gondolkodnunk földi életünkről. Ebben a létformában válthatjuk meg a belépőnket oda, ahol Isten vár ránk. Jézust kell életünk szabadítójának elfogadni, az Ő hívását kell elfogadni és nem a mi cselekedeteinkben bízva Isten elé járulni. A reformáció nagy felismerései szerint ugyanis egyedül Krisztus érdemért, hit által és kegyelemből lehet üdvösségünk s mindezt egyedül a Szentírásból tudhatjuk. Földi életünk nagy lehetősége s egyben nagy felelőssége, hogy ezt a Krisztust közel engedjük-e magunkhoz, készek vagyunk-e az Ő igéje szerint élni. Ha igen, akkor ez az, amire ma is felszólítást kapunk: ne szégyelljük a mi Urunkról való bizonyságtételt! Temetőkertekben, friss vagy régi gyász terhe alatt, hétköznapi dolgainkban mutassunk Rá, a Szabadítóra! Mert az Ő halála által érkezett hozzánk az örök élet. Éljünk ennek örömével, és áldott felelősségével. Ebben lesz vigasztalásunk és ez által lehetünk mások vigasztalója, segítője, hogy oda találhassanak az Élet Urához! Ámen.