L: II. Korinthus 12, 1-10. 2020.11.08.
Elégséges kegyelem
„Nem szégyellem. Először dühös lettem, nem ezt vártam. Sokan és sokat imádkoztunk…” – Ezekkel a válaszolt egyházkerületünk püspöke arra az újságírói kérdésre, hogy miként érintette őt főgondnokunk halála. Egyházi vezetőket is érhet csalódás, prófétákat is, apostolokat is, mert van úgy, hogy Isten másként dönt, mint remélnék. Jeremiás egyenesen azt mondta egyszer az Úrnak, hogy „rászedtél, mert hagytam, hogy rászedj”. A most olvasott levélben is többször hangot ad lelki fájdalmának Pál, amit amiatt érzett, mert a gyülekezet tagjai közül többen elfordultak tőle. De gondolhatunk Jónásra is, aki egyenesen haragudott Istenre azért, mert mégsem pusztította el Ninivét. Alapigénkben háromszori buzgó imádságra érkezett nemleges válasz, ami mégsem távolította el az apostolt sem az Úrtól, sem küldetésétől. Érdemes ebből tanulnunk most, amikor sokan imádkoznak a járványhelyzet okozta nehézségek miatt és úgy tűnik, sokak imádsága nem hallgattatik meg. Vagy mégis?
Az előző két részben, miként mai igénk első felében is, a dicsekvés kérdéskörét járja körbe Pál. Felállít egy alapszabályt, miszerint aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék. Azaz valamit is elértünk az életben, amögött Isten kegyelmét lássuk, hálaadással tegyünk bizonyságot arról, hogy miképpen segített meg minket Urunk. Furcsa módon a szenvedéseivel is dicsekszik, amiket apostoli szolgálata során oly sokszor és igen komoly mértékben hordozott. Egy másik levelében magyarázza meg ezek hátterét. Azért tudta elviselni megpróbáltatásait, mert mindenre volt ereje az Úrban, aki őt megerősítette. Az Úr kegyelmét figyelmen kívül hagyva dicsekedni akár sikereinkkel, akár elviselt próbatételeinkkel nem más, mint önző önmutogatás: – Nézzétek, emberek, mire voltam képes! Csodáljatok engem, mit kibírtam, mégis itt vagyok! – Ez a szemlélet az emberi öndicsőítés megnyilvánulása, vágy arra, hogy elismerjék az emberi produktumot. Pál egészen másképp gondolkozik erről.
Az olvasott igében egy olyan élményéről számol be, ami kevés embernek adatott meg. Nem az első, damaszkuszi úton való élményére kell gondolni, amikor még Saulként megszólította és szolgálatába hívta őt Krisztus. Egy másik találkozása ez az Úrral, amikor olyan elragadtatásban volt része, hogy maga sem tudja, testben vagy csak lélekben hallott olyan dolgokat, amit ember ki nem mondhat. Nem önmagával dicsekszik, hanem azzal az emberrel, aki részesült ebben a kinyilatkoztatásban.
Valami hasonló elragadtatásról beszélt egy másik nagy vallásalapító, aki szerint az általa Allahnak nevezett Isten kizárólag neki jentette ki szándékait. Kizárólag azt kell hinnie az embereknek, amit ő, mint a legfőbb próféta mondott. És ha valaki azzal szembe száll, annak ellenkezőjét vagy valami mást vall, akkor a neki adatott látás szerint pusztulásban kell részesülnie. Ez a pszichopata őrült látás másfél ezer év alatt odáig fejlődött, hogy szinte sehol nem érezheti magát biztonságban az átlag ember, ahol ennek a prófétának a követői megjelennek.
Pál is beszél álprófétákról és álapostolokról, aki a világosság angyalának tüntették fel magukat, valójában pedig a Sátán emberei, de nem adja parancsba, hogy az ilyeneket el kell pusztítani. Az ő végük cselekedeteikhez méltó lesz – írja. Azaz rábízza őket Isten ítéletére. Csak annyit kér, hogy ne tűrjék el az ilyenek jelenlét. Mennyivel másabb gondolkodás, nemde?
Pál számára nem lett lázadás okává, mert a testébe adatott töviseket nem vette el tőle az Úr. Sokféle megoldást és magyarázatot próbáltak már megnevezni, hogy mik lehettek ezek a tövisek. Annyi biztosat lehet állítani, hogy egy tartós testi fájdalomról volt szó, ami nélkül talán könnyebb lett volna hirdetni az igét. Isten azonban – ahogy ezt Pál is belátta – nem engedte, hogy az apostoli szolgálat sikerei miatt elbizakodjék vagy éppen saját sikerének tulajdonítson bármit is. Ezek a testi tövisek alázatra tanították őt, mindennapi könyörgésre buzdították, hogy megkapja az adott napokra való erőt munkája végzéséhez. Ez volt számára az elégséges kegyelem. Az, amit az Úr ad. Ami úrrá tud lenni az emberi gyengeség, alkalmatlanság felett is. Ilyen elégséges kegyelemben részesült Mózes, amikor tiltakozása ellenére Isten őt választotta ki népe vezetésére. Ezt kapta Gedeon, hogy háromszázad magával győzedelmeskedjen a 132 ezer felett. De ez a kegyelem segítette Jézust, hogy végig járja a szenvedés útját egészen a Golgotáig, ahol végül is elhagyta Őt az Isten. Elhagyta, hogy a Páloknak és minden Jézusban hinni tudó embernek elmondhassa: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”
Ha valamire, akkor erre a kegyelemre egyre nagyobb szüksége van a világnak. Milliók imádkoznak azért, hogy Istenünk állítsa le ezt a járványt, gyógyítsa meg a betegeket, adjon fellélegzést a világnak. Ezzel szemben naponként negatív rekordok dőlnek mindenfelé. Emberek játszanak az életükkel és játékszernek tekintik a másik ember egészségét és életét. Ugyan hallani biztató híreket a vakcináról, ami megoldás lehet. Megoldás a járvánnyal szemben. De nem megoldás az istentelenséggel szemben. Nem megoldás arra, hogy teremtményi mivoltunkban ismerjük el: Isten kezében vagyunk. Nem tehetjük büntetlenül azt, amit eddig csináltunk. Rá kellene ébrednie ennek a világnak, hogy nincs más út csak az Isten útja, ha boldogságot, békét, kiegyensúlyozott életkörülményeket, tiszta levegőt és vizet akarunk, megbízható forrásból merítve mindazt, ami az élethez kell.
Pál tudott örülni a saját erőtlenségének, az elszenvedett gyötrelmeinek mert ezek mögött hit által meglátta, hogy erős Krisztusa van. Az Ő ereje lakozott benne. Ezt a látást bárki megkaphatja, csak kérnie kell. Csak hinni abban, hogy neki is van Krisztusa, s ha az töviseket is ad a testébe, azokkal célja van. Leginkább az, hogy egyedül Hozzá ragaszkodjunk. Ne engedjük el egy pillanatra sem az Ő kezét, mert könnyen elsodortatunk. És legyünk készen, mert nem tudjuk, hogy mikor jön el a mi óránk, amikor oda kell állnunk az Ő színe el. Vírus idején vagy azon túl.
Ajándék számunkra ez az ige, egyben feladat is. Ajándék, amiben felismerhetjük Isten hozzánk való kegyelmét s rácsodálkozhatunk arra. Kérhetjük, hogy vegye el a töviseinket, ha vannak, de ne sértődjünk meg, azon, ha megmaradnak, vagy újakat kapunk. Isten előrelátóan és az örökkévalóság távlatában gondolkodik sorsunk felől. S ha mi elfogadjuk, amit tőle kapunk és lehetőségeink, erőnk, egészségünk szerint készek vagyunk mindenben Őt követni, neki engedelmeskedni, akkor életünk erről az elégséges, hozzánk lehajló kegyelemről fog szólni. Legyen dicsekvésünkké, hogy ezt elfogadtuk. Ezért már nem azok vagyunk, akik voltunk, mert él bennünk a Krisztus. S mivel Krisztusban élünk, szívesen megmutatjuk a hozzá, azaz a kegyelem forrásához vezető utat mindazoknak, akik még azt nem ismerik. Ámen.