L: Lukács 6, 27-36. T: 35a. 2016. július 8.
Ti azonban tegyetek jót, semmit sem várva érte!
Első hallásra is szembetűnő lehet, hogy ezeket a szavakat Jézus annak a gondolatnak a kereteiben fogalmazza meg, amivel az ellenségek iránti szeretetre, a bűnösök iránti irgalmasságra, a másik ember iránti segítségnyújtásra, kölcsönadásra tanítja hallgatóit. Valami olyanra, amit nem szívesen cselekszik az ember. Olyanra, ami természetünkből fakadó módon nem tartozik legtöbbünk személyiségéhez. Szeretni és segíteni ellenségeket, bűnösöket, hogyan kérhet ilyet Jézus? Jót tenni azokkal, akik akár az életünkre törnek?
Hallhattunk olyanról, hogy a világháborúk során több fronton is előfordult, hogy karácsony este a szemben álló harcoló felek előjöttek a lövészárokból, átsétáltak egymáshoz, megkínálták egymást cigarettával vagy valami ünnepi falattal, beszélgettek, imádkoztak, a maguk nyelvén énekeltek egy-két karácsonyi dalt, aztán visszamentek és másnap egymást lőtték, mert ez volt a parancs.
Jézus nem pár órás megbékélésre szólít fel szavaival. Nem arra, hogy bizonyos érdekek miatt emberek ássák el a csatabárdot, hogy ne legyen nagyobb kár vagy mások ne szenvedjenek miattuk. Jézus mindezt azért mondja, mert az Isten Országa ott van, ahol az ellenségek megpróbálják szeretni egymást, az emberek tudnak egymásnak adni kölcsön vagy végleg, ahol a cselekedeteket nem a remélt viszonzás motiválja. A világ arról beszél, hogy a bűnösök azért adnak kölcsönt a bűnösöknek, mert azt gondolják, visszakapják azt, lehetőleg kamatostul. Hogy ez mennyire így van, annak magyarázatát nem kell hosszan kibontanom. De Jézus éppen azt tanítja, hogy Isten országában ez nem így van. Ott úgy van, hogy az emberek úgy tesznek jót, hogy semmit sem várnak érte. Az ilyenek közt van Isten Országa. Fel kell tegyük a kérdést: közöttünk itt van-e az Isten Országa? Először mi magunknak, akik intézményünk munkatársaiként naponként ott állunk valamelyik fronton. Az idős, szinte magatehetetlen ember mellett, aki sokszor alapvető szükségleteit is csak úgy tudja elvégezni, ha abban valaki támaszként mellette áll – Isten országát képviseljük? Annak az idősnek az életében, akinek még az is gondot jelent, hogy kinyissa az ajtót, amikor megérkezik hozzá az ebéd, Isten Országa szeretetével és jó ízeivel találkozik az ebédben? A magányos özvegyek közösségében, akiknek még van erejük a mentálisan gyakran leépítő magány elől közösségbe jönni, hogy ott kiöntsék szívüket és megértő társakra, támaszra találjanak – ott van-e Isten Országa?
És a 3-6 éves gyermekek vajon úgy tudnak-e iskolába indulni, hogy vittek magukkal egy csöpp Isten Országát? Megérezték-e ők és szüleik is, hogy abban a szeretetben, ahogyan őket körülveszik nem a világi trendekkel egyező szabadelvű „mindent ráhagyok a gyerekekre” módon, hanem Jézus őszinte, de következetes szeretetével szeretik és gondozzák őket? Ha mindezekben érezzük, hogy Isten országának megfelelően úgy teszünk jót, hogy semmit sem várunk érte, hanem azonosulunk egy egykori diakonisszák jelmondatával: jutalmam, hogy tehetem – akkor mindezért legyen áldott Isten. Ha úgy érezzük, hogy többet kaphatnánk elismerést, hálát, köszönetet, akkor még nem értettük meg mit vár el tőlünk Jézus.
De fel kell tegyük a kérdést magunknak, mint gyülekezetnek is: látjuk-e, tudjuk-e, hogy Isten országának az építőmunkásai és építőkövei vagyunk mindnyájan? Mit viszünk magunkkal hétről hétre, alkalomról alkalomra, hogy ennek a ténynek megfelelhessünk? Jézus elhozta, megváltó halálával megalapozta az Isten Országát és az építés további részét azokra bízta, akik hisznek benne. Isten országát azonban nemcsak egy egyházi szociális vagy oktatási intézmény keretében lehet építeni. Isten Országa ott épül, ahol mindent megtesznek az emberek, hogy megpróbálják szeretni az ellenségeket, áldani azokat, akik őket átkozzák, imádkozni azokért, akiktől bántást szenvednek és úgy adni másoknak, hogy nem a viszonzás várása és félelme áll mindezek mögött. Fontos látni, hogy látszik-e rajtunk ez a különbség a világ fiaihoz képest, akik tudják rólunk, hogy Isten népéhez tartozunk.
És a kérdés érvényes egyen egyenként mindnyájunkra nézve is. Sokan vagyunk sokfelől, mindnyájan számos kihívással kell szembenézzünk mindennapjainkban. Szerepek sokaságát töltjük be, játsszuk el naponként. Sokszor úgy vagyunk, mint ahogy sokszor megtörténik a színházak világában, hogy míg az egyik színész váratlanul megbetegszik, addig egy másik beugrik helyére, hogy megmentsék az előadást. Beugrások sokasága ér minket váratlanul, egyik szerepből a másikba sokszor átöltözés és átsminkelés nélkül. De Jézus nem ezt csinálta? Ahány ember jött hozzá, annyi féle dologgal nézett szembe. Mondhatnák sokan, ez igaz, de mi nem vagyunk Jézus! Mi emberek vagyunk! Mi valóban emberek vagyunk, de Jézus követőiként semmi másra nem kell figyelnünk, csak hogy úgy tegyük a jót, hogy semmit sem várunk érte. Tudnunk kell korlátainkat, azt is ki lehet mondani, hogy képtelenek vagyunk valamit megtenni, nem értünk bizonyos dolgokhoz, testi-lelki-fizikai állapotunk nem engedi, hogy azt a jót megtegyük, amit várnak tőlünk. Csak egyet nem szabad elfelejteni, amit Jézus kér tőlünk. Szeressétek egymást, ahogyan ő szeretett minket, és szeressük, még az ellenségeinket is, mert Ő – „a Magasságos jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt”. Ha Isten tudja szeretni a másik -véleményünk szerint – nagyobb bűnöst, akkor nem tehetjük meg, hogy ebben nem követjük szándékát. Hiszen egykor és ma is bűnösök voltunk és vagyunk mi magunk is.
Egy különbség azonban van egykori és jelenlegi bűnös mivoltunk közt: Egykor, ha jót tettünk, jót vártunk érte cserébe s ha nem kaptunk, nemcsak felháborodtunk, hanem több jót nem igen tettünk a hálátlanokkal. De akinek Jézus jelen van az életében, Isten Országa tagjának vallja magát, az a kegyelmet talált bűnös emberi mivoltában úgy teszi a jót, hogy semmit sem vár érte. Megelégszik azzal, hogy a Magasságos fiai közé soroltatik. Sokszor történt meg velem, hogy hónapok vagy évek múltával valaki megemlékezett valami jó cselekedetemről, hogy én tettem valami olyat, amiért ő nagyon hálás volt. Ebből a szempontból hála, hogy igen feledékeny vagyok, mert nem az én noteszemben vagy emlékezetemben kell meglegyen számos jócselekedetem, hanem Isten jegyzeteiben. De nem azért, hogy ezekre hivatkozva kérjek bebocsátást egykor Mennyei Országa ajtaján, hanem azért, hogy ezekkel bizonyítsam: Köszönöm, hogy befogadtál Országodba, Uram, íme, néhány gyarló, de szívből és szeretetből való tettem, amit a te dicsőségedre tehettem – a Te kegyelmedből.
Vigyük hát magunkkal annak örömteli lehetőséget, hogy Jézus nevében bárki tehet jót, ha azért viszonzást nem vár s a háláját először Isten felé fejezi ki, akivel jót tettek. Épüljön így tovább intézményünk, gyülekezetünk és egyéni életünk szolgálatán keresztül az Isten Országa, mi pedig legyünk annak egyszerre élő építő kövei és hűséges építő munkásai! Ámen.