L: Máté, 2, 1-12. T: Jelenések 3, 20. 2019. 12.25.
Sok ember számára a tegnap esti vacsora jelenti az év csúcspontját. Együtt volt a család, a klasszikus vagy hagyománytörő karácsonyi menü volt az asztalon, bőség, illatok, vidámság, öröm, jó hangulat, kellemes beszélgetések jellemezték a karácsonyi vacsorát. De vannak olyanok is, ahol mindezek mellé árnyékot vetett valakinek a hiánya, aki még tavaly ott ült az asztalnál, vagy azért nem volt ott, mert kórházban, van, vagy valahol nagyon messze, ahonnan nem tudott, vagy nem érte meg hazajönni egy vacsoráért, pár napért. És vannak, olyanok, akiknek egyáltalán nem volt más ez a tegnapi vacsora, mert akkor is egyedül voltak, önmagukért nem csináltak semmi különlegeset, úgysem esett volna jobban attól a falat, hogy karácsony van. Gondolhatunk azokra is, akik nélkülözésük miatt nem kaptak semmit a tegnap estétől, vagy azokra is, akik szolgálatban, munkában voltak valahol, hogy mások nyugodtan ünnepelhessenek. És vajon volt-e ilyen vacsorája annak a 240 millió embernek, akiket világszerte azért üldöznek saját országaikban vagy idegenben, mert keresztyénnek vallják magukat? Ezért is olyan különleges a karácsonyi vacsora, mint fogalom, mert nemcsak a szokások mások, hanem a körülmények is, amikben azt az emberek elfogyasztják, ha fogyasztják egyáltalán.
Jézus is vacsoráról beszél. Egy azóta régen megszűnt ókori gyülekezetnek, a Laodíceában élőknek üzent János apostol tollán keresztül, aki látomásban kapta meg, mit kellett továbbadnia. Az akkori ókori nagyvárost ma egy olyan városhoz hasonlíthatnánk, ahol mindenkinek mindene megvan, nincs semmire sem szükség. A lakói dúskálnak a javakban, talán már szegények sem laknak a városban, se betegek, se magányosok, se árvák. Mondhatni, egy ilyen város csak a képzelet szüleménye, nem igen van a földön. De vannak olyanok, akik mégis úgy érzik, az életük annyira rendben van, hogy valóban nincs semmire sincs szükségük, bármit megengedhetnek maguknak, amit akarnak.
Tegnap előtt a rádióban a repülőtéren utazni indulók közti riportokat hallgattam, s az egyik utas boldogan nyilatkozott arról, hogy ők Mauriciusra utaznak. Ezzel ők elkerülik a szokásos bevásárlást, karácsonyi felhajtást, a tömegek közt való tülekedést, a feszültséget, a sok sütést, főzést, takarítást, mert hát 35 fokban karácsonyozni mégis csak más… Azt gondolom, hogy ez az utas tényleg nem arra gondolt, hogy a karácsonyi vacsora milyen más lehetőségeket hordoz magában.
Mert tényleg, mi is az igazán nagy lehetősége a karácsonyi vacsorának? Az, hogy vajon a ház lakói meghallják-e azt, hogy valaki kívülről zörget? Hittanosainknak feladatul adtam, hogy írjanak fogalmazást a karácsonyi történet alapján a bibliai leírás segítségével. Arra kértem őket, hogy szenteste vegyék elő a Bibliát és olvassák fel Jézus születését, mivel a kérdésre, hogy szokás-e ez náluk, senki nem tudott igennel felelni. Sőt, volt, aki azt mondta, hogy nekik otthon nincs is Bibliájuk. Akik kértek, azoknak odaadtam a hittanórán használtat azzal a reménnyel, hogy használni fogják.
Nem tudom hányan tették meg de itt kezdődik a zörgetés. Olvasni, hallgatni azt a történetet, ami sok művészt megihletett, hogy zenében, versben, festményekben kifejezze, mit is értett meg abból. Jézus zörget a róla szóló evangéliummal. De olyan beszédes ez a szó: zörgetés. Valamivel hangosabb, mint a kopogás, de nem elég hangos, hogy mindenki észre vegye. Nem dörömbölés, csak szelíd figyelemfelkeltés arról, hogy valaki áll az ajtóban. Ez Jézus módszere. Nem tör ajtóstól a házba nem is a vészkijáraton, vagy az ablakon megy be. Ő soha nem kényszeríti rá magát senkire és semmire. Azt is elfogadta, hogy születésekor nem volt szülei, s így számára sem hely a vendégfogadónál. Beszélt arról is, hogy a rókáknak van barlangjuk az égi madaraknak fészkük, csak az Emberfiának nincs hol fejét lehajtania. Őt ez nem zavarta, De ha valahova behívták, ott mindig történt valami. Ott betegek gyógyultak, emberek születtek újjá, sorsok változtak meg maradandóan.
Ha valaki megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz – mondja. Ennél beszédesebb kép kevés van. Olyan ajtót képzeljünk el, amin csak belül van kilincs. Kívülről csak az tud bemenni, akinek van kulcsa, érintőkártyája vagy tudja a kódot. Modern korunkban ez már alapvető biztonsági szükséglet, hogy ilyen ajtókkal rendelkezzenek sokan. Csak az a baj, hogy a legtöbb ember Jézus ellen is bebiztosítja magát. Nem olvassa igéjét, karácsonykor még arra sem képes, hogy felolvassa vagy meghallgassa a születéstörténetet. Nincs szüksége olyan Jézusra, aki rá tud mutatni hibáira, feddeni, dorgálni is tud, netán más irányba terelné az életét. Laodíceában is ezt mondták: Nincs szükségem semmire! Mivel ezt nem is akarták megváltoztatni, mint életszemléletet, ezért az egykori gazdagság ma már csak egy gazdag ókori civilizáció márványból és nemes kövekből faragott romvárosának az emlékeit hordozza. Személyesen is jártam ott, bizonyítani tudom.
De itt és most, nem azoknak az szíve ajtaján zörget Jézus, akik tegnap este nem nyitották ki a Bibliájukat és most sem jöttek el hanem a miénken, akik itt vagyunk. És egy délelőtti vacsorára hív, amit Ő rendelt, s aminek neve: úrvacsora. Ebben azokkal akar találkozni, akik meghallották a zörgetését. Akik érzik azt, hogy igen is szükségük van valamire, amit csak Ő adhat. Sok mindent meg lehet szerezni nélküle, de egyet nem. Ez pedig Ő maga. A Vele járó új élet. A Benne nyert bűnbocsánat. A Tőle kapott szeretet, türelem, békesség, megbocsátani tudás. Ő az, aki nélkül az ember egy tehetetlen, félkezű óriás. Mert tudása, képességei, eszközei, technikája, munkája révén hatalmas dolgokat alkot, de egyre képtelen. Úgy szeretni a másikat, hogy a Isten szeret minket. Pedig ennél semmire sincs nagyobb szükségünk sem nekünk, sem az embertársunknak. Az úrvacsora erről a szeretetről szól, és még valamiről.
Az ókorban valakit beengedni az ember otthonába s ott vele közösen étkezni, sokkal többet jelentett, mint egyszerű vendéglátást. Életközösséget, sorsközösséget vállalni az asztalunkhoz telepedővel, ezt jelentette. Akivel Jézus vacsorál, mert beengedte életébe, az nem egy ünnepi étkezésnek a meghitt hangulatát jelenti. Sorközösséget, jelent, azaz azt, hogy Jézus ott akar lenni élete minden történésében. Kísérni, támogatni, segíteni, óvni, inteni, figyelmeztetni, bátorítani akarja. Mindig azt, amire éppen szüksége van az embernek. A karácsonyi vacsora és a karácsonyi úrvacsora szeretteinkkel és az Úr Jézussal való életközösségünket jelenti. A szeretet asztalánál megosztani egymással amink van, a szeretet asztalánál elfogadni Jézustól, ami neki van, hogy nekünk is legyen abból.
Ez a legtöbb, ami adható, kapható, megélhető és egész életre szóló ajándék számunkra. Akarunk-e élni ezzel s ez által? Ha igen, akkor halljuk meg a zörgetést nyissuk meg életünk ajtaját előtte, hadd térjen be s maradjon velünk, ígérete szerint. Ámen.