Két hónap után ismét élőben hallhatták Testvéreink Isten üzenetét. Akik nem voltak ott, azok elolvashatják itt:
Lekció: Zsolt 66. Textus: Máté 6, 9-13.
Milyen csodálatos az Isten vezetése! Legalább egy éve kijelölték a mára ajánlott igeszakaszokat a bibliaolvasó vezérvonalunk szerkesztői, s minden bizonnyal nem tudtak arról, hogy milyen fontos nap lesz ez a mai egyházunk életében. Mérföldkő, mert két hónap után ismét jöhetünk templomba. Bár harmadik igeszakaszunkat, az ószövetségi szakaszt nem olvastuk el, de abban Ábrahám Istennel való szövetségének megújításáról van szó és arról az ígéretről, amit neki tett az ÚR: fia fog születni! Hát nem csodálatos, hogy mi is ezt élhetjük át: Isten velünk is megerősíti szövetségét, akik ismét itt lehetünk házában. És milyen csodálatos, ahogyan a 66. zsoltár énekeltük, örvendezéssel és hálaadással, hiszen nagy kegyelemben van részünk. Megtartott minket az ÚR, nem utasította el otthoni csendességeinkben elmondott imádságainkat, szeretetét nem vonta meg tőlünk. Lehet-e aktuálisabb igei felhívás számunkra ennél, hogy örvendjünk Isten előtt?
És mit kaptunk mára harmadik igeként? Azt a Jézustól tanult imádságot, amit talán sokkal többször mondtunk el az elmúlt két hónapban egyéni csendességeinkben, amit ahányszor átlagosan el szoktuk azt mondani úgymond normál körülmények közt. Erről az imádságról kötetek százai születtek már, hogy mit is jelentenek sorai, mit ad a szánkba és szívünkbe Jézus, amikor ezt imádkozzuk. Képtelenség ezt 20 percben kifejteni, nem is erre szeretnék vállalkozik Egy érzést szeretnék átadni, ami bennem ennek az imának a kapcsán megfogalmazódott és egyben üzenetté, feladattá vált számomra is. Egy mondatban így fogalmazhatnám meg: Legyen ez az imádság, valahányszor s valahol is elmondjuk, egyedül vagy közösségben, halkan vagy mások által is hallhatóan hitvallássá!
Református hetilapunk múlt heti számában megjelent egy írás ezzel a címmel: Hitvallás és vírus. Szerzője, amikor a cikket írta még nem tudta, hogy lesz-e valamilyen könnyítés, változás arra nézve, hogy mikor lehet már újra templomi alkalmakat tartani. Arról elmélkedik, hogy amit a kommunizmus sem tudott elérni sokak életében – hogy tudni illik ne menjenek templomba, ahol nyíltan megvallhatják csupán jelenlétükkel az Istenbe vetett hitüket -, azt a koronavírus miatt önként végrehajtottuk. Ezt nem rosszallással vagy kritikai hangnemben fogalmazza meg, csak tényként. Szerinte ugyanis ez nem volt még hitvallásos helyzet, hogy templomjárásunkat visszafogjuk. A templomba járás a világban üldözött keresztyéneknél lesz hitvallásos cselekedetté, akiket erőszakkal akarnak hitük megtagadására késztetni s ki vannak téve más érzelmű és vallású emberek merényleteinek. Hozzáteszi azt is, hogy ettől függetlenül a hit közösségi megvallásának Istentől rendelt színhelye a templom, s ha az Ő kikutathatatlan végzéséből elzár minket ettől, igéje és Szentlelke által mégis arra indít minket, hogy valljuk meg a hitünket és egyházához való ragaszkodásunkat úgy, ahogy lehet.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor láttam, hogy e mai napra az Úrtól való imádságot kaptuk nem csak imádságként. Mert ahol lehet, amikor lehet, azok közt, akik előtt lehet nyíltan elimádkozni ezt a könyörgést, az hitvallássá kell legyen számunkra. Nem kell szégyellni azt egy temetésen vagy egy esküvői szertartáson, ahol nem a templomos gyülekezet van jelen jórészt, s lelkészen kívül alig néhány ember meri hangosan mondani. Nem kell szégyellni egy kórházi ágy mellett a súlyos beteggel vagy betegért imádkozó lelki segítővel együtt mondani a többi ágyon fekvőknek, akik már talán lábadoznak betegségükből. Nem kell szégyellni egy városi rendezvényen, ahol felkérik valamelyik felekezet lelkészét vagy akár többet is, hogy mondjanak néhány ünnepi gondolatot, s ők arra kérik a hallgatókat, hogy közösen imádkozzuk el ezt a könyörgést. Mert mit vallhatunk meg ebben az imában? Azt, hogy „ország-világ előtt” kinyilvánítjuk: van egy Isten, Akit Atyánknak tekintünk, Aki ÚR mindenek felett, ami van. Csak az Ő akarata, tudta, megengedése által lehetséges bármi, ami történik. Hitvallás kinyilvánítani azt, hogy valljuk: Ennek az Istennek jár a tisztelet, a hódolat, neve szentnek tartása és magasztalása. Hitvallás kimondani, hogy ennek az Istennek nemcsak földi országa, világa van, hanem van egy mennyei is, ami után vágyódunk. De azt is vállaljuk, hogy életünk ennek az isteni országnak jeleit keresse, élje és tegyen azért, hogy minél inkább látható legyen a világ számára is. Hitvallás kimondani, hogy kész vagyok elfogadni azt, ha Isten másként dönt sorsom felől, mint szeretném s ezért nem fordulok el tőle e földi létben. Mert tudom, hogy minden, ami velem történik mennyei örökkévalóságom felé terel engem. Hitvallás kimondani, hogy nem csupán én tehetek valamit azért, hogy a mindennapi kenyerem az asztalomra kerüljön, sokkal inkább függ attól, hogy Isten megáldja-e munkámat és megajándékoz-e mindennapi létem szükségleteivel. Hitvallás kimondani, hogy bűnös emberként folyamatosan rászorulok Isten bocsánatára, mert képtelen vagyok tökéletesen betölteni törvényét. E hitvallás velejárója, mi több alapja kell legyen, hogy én pedig kész vagyok megbocsátani azoknak, akik nekem okoztak keserűséget, fájdalmat veszteséget. Hitvallás kimondani, hogy félek a kísértésektől, amik rám leselkednek és remélem, hogy Isten nem enged azok közelébe, sőt, a gonosz rám zúduló támadásaitól is megvéd. Hitvallás, mert tudom, magamtól erre képtelen vagyok. És hitvallás kimondani, hogy ez a hatalmas Isten mindenható és mindenek felett való ÚR, bármi is történjen velem életem során, csak dicséretet, dicsőséget és magasztalást érdemel tőlem, gyarló teremtényétől.
Ha ezt Jézus is megvallotta, akkor nekünk is meg kell vallanunk, naponként, nyíltan, őszintén, hitelesen. Fel kell tudni vállalni a világ előtt, hogy kihez tartozunk, kinek hiszünk, kiben bízunk. Ez az imádság milliószor hangzik egy nap szerte a világban, de vajon hányszor hangzik hitvallásként? Sokszor az az érzésem, hogy egyfajta ön-megnyugtatás vagy saját maguknak beírt „lelki pirospontként” értékelik sokan, miután elmondták. Ez az imádság nem azért adatott, hogy érdemszerző cselekedetté legyen azok számára, akik elmondják. Ez az imádság összeköt azzal, Akitől kaptuk. Ez az imádság felszabadít és elkötelez annak a Valakinek a hitvalló követésére. Mert mi a hitvallás? Annak kinyilvánítása, hogy van az életünknek egy olyan stabil látása, alapja, szemlélete, ami minden dolgunkat, gondolkozásunkat és cselekedeteinket meghatározza, irányítja és értékeli. Nekünk Jézus Krisztus adta ezt a látást, alapot, szemléletet, mitöbb mindez Ő maga. S most, amikor újra elmondhatjuk ezt itt, közösen közös hitünk alapjaként, akkor kötelezzük el magunkat, hogy a cikk szerzőjének szavai szerint ezután is megvalljuk hitünket és az Ő egyházához való ragaszkodásunkat úgy, ahogy lehet.
Lehet-e jobban tenni ezt, mint hétről hétre, akik ezen a hit alapokon állunk, együtt erősödünk meg hitünkben az ige által, s a közösen elmondott hitvallásunk hitvalló életre való elkötelezése által? Nem hiszem. Jöjjünk hát újra, hívjunk másokat is hitüket megvallani, Krisztus dicsőségét, Országa épülését szolgálni! Ámen.