T: Jeremiás 15,19-20. Reformáció, újbor 2021.10.31.
A prófétáknak is szükségük volt megújulásra, erről szól Isten szava Jeremiáshoz. Az egyik legnehezebb küldetést bízta rá az Úr, ítéletét kellett hirdetnie népe fölött annak engedetlensége és hitetlensége miatt. Persze, hogy belefárad és panaszkodik. Isten azonban felrázza és magához hívja. Számít rá, kész megerősíteni bevehetetlen ércfallá tenni nehéz szolgálatában. Mondhatjuk Jeremiás átéli, nem először és nem utoljára a saját reformációját. Megérti, Istent csak úgy tudja szolgálni, ha kész újra és újra visszatérni az eredeti küldetéséhez. Ha nem a körülményekre néz, amik akadályozzák, hanem az elhívó és küldő Úrra, aki az Ő igéit adja szájába. Az, hogy Isten mit mondat el a prófétával, az az Ő kizárólagos döntése. Neki vállalnia kell, hogy szócső legyen.
504 évvel ezelőtt Luther Márton életében hasonló folyamat ment végbe, mint Jeremiáséban egykor. Mint Ágoston rendi szerzetes, volt lehetősége tanulmányozni Isten igéjét. Akkoriban ez még a szerzeteseknek sem volt természetes, hiszen leginkább az egyház által előírt rendben imádkoztak, zsolozsmáztak és csak azt tanították az embereknek, amit az egyház jóváhagyott. Luther renitens szerzetes volt, mert olvasta a Bibliát. És a Biblia megnyílt előtte. Észrevette, hogy saját egyháza mennyire másként él, mint ahogyan azt az Írás tanítja. Pontokba szedte a különbéget, éppen 95 látványos eltérést talált, amit le is írt. Régen, a kommunista időkben járta ez mondás: „Ember, ne gondolkozz semmin. Ha gondolkoztál, ne mond ki. Ha kimondtad, ne írd le, ha leírtad, ne csodálkozz azon, ami veled történni fog.” Luther gondolkozott, leírta azt amire jutott és pár év múlva ott állt a wormsi birodalmi gyűlésben. Azt kérték tőle, vonja vissza tanait, különben pápai átokkal sújtják, ami egyenlő volt a halálos ítélettel és az egyház szerint a kárhozatra való jutással. Luther azonban az őt fenyegetők közt csak ennyit mondott: „Semmitől sem állok el és nem is akarok elállni, mert nem biztos és nem tanácsos a lelkiismeret ellen cselekedni. Itt állok és másként nem tehetek. Isten engem úgy segéljen”. Luther értékes dolgokat fedezett fel Isten igéjéből és megpróbált aszerint élni. Úgy akarta szolgálni Istent, ahogyan azt az igéből megtanulta és nem úgy, ahogyan a pápás egyház elvárta volna tőle. Hogy mit köszönhetünk ennek az Istenhez való megtérésnek, azt a keresztyén egyház mai napig nem tudta feldolgozni. Folyamatosan azon van, hogy megtalálja, mik az örökké értékes dolgok és hogyan kell azokat közvetíteni egy olyan világban, ami szerint amit az egyház tanít, az értéktelen ócska vacak, figyelemre sem méltó.
Pár évvel később, 1538 farsangján a genfi polgárok álarcos menetben űztek csúfot az igéből, az úrvacsorából és az igehirdetőkből. Kálvin és lelkésztársai kijelentették, hogy húsvétkor nem szolgáltatják ki az úrvacsorát. Nagyszombat éjjelén kövekkel dobálták Kálvin ablakát, a folyóba kívánták dobni, mert árulónak tekintették, több mint 70 puskalövéssel fenyegették az éj folyamán. Másnap, ha úrvacsorát nem is osztottak, de igehirdetés mégis volt. Délelőtt az ellenfelek fegyveresen ültek a templomban, de délután már kivont karddal támadtak Kálvinra, akit hívei megvédtek. Kálvin sem tudott a lelkiismerete és hite ellen cselekedni. A rá bízott egyik legértékesebb dolgot, hitünk alapját, a feltámadás evangéliumát azonban nem tudta nem elmondani azon a húsvéton. Igaz, hogy száműzték városból, de három év múlva követséggel mentek érte, hogy jöjjön vissza, mert belátták, szükség van rá. Ez volt Kálvin egyik reformációja, azaz ragaszkodása Istenhez.
Kálvin akkor nem osztott úrvacsorát, mi erre készülünk. Hagyományaink szerint hálát adni a szőlő terméséért, hogy reménységünk szerint az új kenyér után lesz új borunk, ami Krisztus megtöretett vérének jelképeként kerül majd az úrasztalára. A reformációnak köszönhetjük, hogy eleinket Isten Lelke arra vezette, megértsük az úrvacsora titkát. Az úrvacsorában Jézus a vendéglátó, mi a vendégek. Láthatatlan módon van köztünk, mi köré gyűltünk össze Megígérte, hogy ha valaki meghallja a hangját, kinyitja előtte élete ajtaját, akkor bemegy hozzá és vele vacsorál. Az őskeresztyének számára ez az alkalom ujjongó ünnep volt, mert emlékezhettek arra, amikor Jézus velük volt és tudták, hogy ismét eljön, ott van köztük. A reformáció segített felismerni azt, hogy az úrvacsorában nem Krisztus evésről van szó, hanem Krisztussal való evésről. Nem a jegyekben van ott átlényegülve és átváltozva, hanem a Szentlélek által. Lelkiekben oly bizonyosan táplálni akarja övéit, amilyen bizonyosan táplálja a testet a kenyér és a bor.
Mielőtt elfogadnánk a jegyeket, meg kell szólalnunk, hiszen megvalljuk bűneinket, vallást teszünk keresztyén hitünkről és személyes válaszadásban fejezzük ki, hogy értjük, mi történik velünk. Aztán felállunk, kijövünk, kinyújtjuk a kezünket, magunkhoz vesszük a jegyeket. Ez nem más, mint hogy kilepünk saját elrejtettségünkből. Mások előtt megvalljuk, hogy nekünk szükségünk van Krisztusra, felvállaljuk Őt, készek vagyunk magunkat Neki újra felajánlani és életünkkel Őt szolgálni. Aki nem szokott úrvacsorát venni, vagy nem érzi ennek szükségét, az ezt jelzi: nem jutott el még hitben oda, hogy felvállalja Jézust hogy Jézus felvállalhassa őt.
Jeremiás felvállalta, amit Isten rábízott. Luther nem hátrált meg, amikor életveszélyben volt vállalása miatt. Kálvint sem zavarta, hogy fegyveres emberek előtt kell prédikálnia. Isten betartotta ígéretét, erős ércfallá tette őket, s akik hittek az ő beszédieknek, azoknak örök életet adott.
Nem kell prófétának, reformátornak, de még lelkésznek sem lenni ahhoz hogy valaki felvállalja Isten beszédét. Az értékeset, az igazat, a Tőle jövőt. Egy dolog kell, de ez a reformáció lényege: újra és újra visszatérni az értékeshez, amit Isten tart annak. Ha kell, akkor a jézusi példázat szerint elmenni, eladni mindent, hogy abból megvehesse azt a szántóföldet, amiben kincset talált. Aki erre kész, annak ma is érvényes Isten ígérete: „Harcolni fognak ellened, de nem bírnak veled, mert én veled leszek, megsegítelek és megmentelek”. Pár napja olvastuk Pál Timóteusnak írt buzdító szavait: „Harcold meg a nemes harcot, tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet.” Ez a mindennapi harc a mindennapi reformáció, aminek viszont meglesz a végső jutalma, ha valaki ehhez felveszi az Isten fegyverzetét, azaz az igazságszeretet övét, a megigazulás páncélját, a békesség saruját, a hit pajzsát, az üdvösség sisakját és a Lélek kardját, ami az Isten beszéde – ahogyan az efézusiaknak írja Pál. Isten hív ma szolgálatba mindnyájunkat és akar ebben megerősíteni. Engedjünk hát neki s legyünk érte hálásak, hogy szolgálhatjuk Őt. Ámen.