L: Lukács 23, 1-12. T: 8-9. vers 2018. aug. 19.
Két éve, a debreceni virágkarneváli felvonulás első kocsija hagyományosan a szent koronát ábrázolta. Különlegessége abban volt, hogy hazánk legfőbb katolikus egyházi vezetője Esztergomban megáldotta a koronát ábrázoló virág kocsit. Nem gondolnám, de a Biblia tanítása alapján annak sem látom értelmét, hogy egy emberkéz által készített szimbolikus alkotás kapjon egyházi áldást. Ráadásul amit egy olyan felvonulás követett, melynek részei és az őket kísérő táncosok egy részének öltözete sok mindenről tanúskodtak, csak arról nem, hogy Isten áldására éheznének a felvonulók és az azt végig nézők, mint a nemzeti ünnepet ülők. Ez az ünnep régen más tartalmat hordozott, de manapság egyre inkább államalapító István királyunkról és jó esetben az új kenyérről szól. Érdemeit nem kisebbítve és nem megtagadva kérdezem: hol írja a Szentírás, hogy egy királyt, aki Isten előtt kedves dolgokat cselekedett, azt szentté kell avatni és szentként kell imádni? A Biblia alapján ez tanítás az egykori és mai egyház tévedése. Nekünk, a reformáció jubileumát ünnepelt reformátusoknak tudatában kell lennünk annak, hogy a szentek tisztelete, a szentté avatott tárgyak előtti hódolat, amik bár egy nemzet egységét és összetartozását szimbolizálják, nem biblikus magatartást hordoznak. Biblia egészen mást tanít a szentség fogalmáról és arról, hogyan kell gondolkodjunk a földi királyok személyéről.
A Krónikák könyvéből többnyire olyan királyokat láthatunk, akik Isten népének felelős elöljárói voltak. A többségükről ezt írja a Biblia: Azt tette, amit az Úr rossznak lát. Voltak néhányan, akikről ez van megírva: Azt tette, ami Isten előtt kedves, de nem teljes szívvel. És csak a kivételt erősítendő olvasunk olyan királyról, akiről ez van megírva: Azt tette, amit az Úr kedvesnek lát, teljes szívvel és egész életében. Mai igénkben pedig egy olyan király áll előttünk, akit az első csoportba sorolhatunk, Heródesnek hívták. Vadházasságban élt sógornőjével, egy női bájtól való megrészegedése okán lefejeztette Keresztelő Jánost. Kiszolgálta a római hatalom aktuális képviselőit és kihasználta a gazdasági lehetőségeket, amikkel élhetett. Jézust „már jó ideje szerette volna látni, mert hallott róla és azt remélte, hogy valami csodát tesz a szeme láttára” – erre izgulhatott rá, amikor Pilátus hozzá küldte Őt nagypéntek hajnalán. Mivel azonban Jézus szóra sem méltatja, él igen jelentéktelen királyi hatalmával. Kigúnyolja, fényes ruhába öltözteti és visszaküldi Pilátushoz. Idáig terjed a hatalma és a királyi méltósága. Ámulni, bámulni szeretett volna egy látványos csodán, de mivel nincs ebben része, megveti a csodatevő hírében álló embert.
Heródes nem csupán a rossz királyok példája, akiket nem lehet egy lapon említeni azokkal, akik nem zsákmánynak tekintették hatalmukat, hanem feladatnak, küldetésnek, amit egy nép javára kellett teljesíteniük. Heródes azok mintája, akiket csupán az érdekel őket Isten dolgaiból, ami látható, látványos, izgalmas. Heródes a percemberkék példája: kiélvezik amit lehet s ha valamit nem kapnak meg, gúnyosan elfordulnak attól, aki nem teljesítette vágyaikat. Vajon szentté avatott királyaink életében nincs-e valami heródesi szégyellni való vonás? Erdélyi utunkon gondnok testvérünk előadásából nemcsak érdemeit és politikai, kormányzói sikereit ismerhettük meg Mátyás királyunknak, hanem hallhattunk dolgokat a magánéletéről is, amire keresztyén emberként nem igazán lehetett büszke… A Biblia látása szerint csak óvatosan hódoljunk a királyok előtt, érdemeiket ne nekik, hanem Istennek tulajdonítsuk, Őt ünnepeljük, aki gyarló életüket felhasználta népünk javára.
Szabadságunk alatt egy kedves orvos barátunk szintén orvos felesége egyik reggel – nyugodtan mondhatom-, hogy néhány kötekedő kérdést tett fel nekem Jézus származásával és a magyarok eredetével kapcsolatban, mert ő mindezeket olvasta az interneten és igaznak tartja. Tudod, mi a különbség kettőnk közt? – kérdeztem? Az, hogy míg te csak az internetet olvasod és annak hiszel, amit ott látsz, én addig a Bibliát is olvasom, és annak hiszek, amit nem látok, de a Biblia arról bizonyságot tesz! -válaszoltam. Sajnálatos, hogy a kedves doktornő beállt Heródesék mögé, azok közé, így gondolkodnak: ha látom, hiszem. Ha csodát tesz, el fogok gondolkodni a dolgokról, amit tanít, s talán élvezem is, ha az nekem jó, de nem biztos, hogy követem is tanítását. De amíg nem látom és hallom, addig nem hiszek benne! Így volt ezzel Tamás is, akinek a feltámadott Jézus személyesen kellett megjelenjen, hogy higgyen benne. S mit mondott neki? – Mivel láttál, hiszel, boldogok, akik nem látnak és hisznek!
A Heródes hitűek számára a hit látása nem adatik meg, csak ha megalázzák magukat a legfőbb király előtt. A legfőbb király azonban jól tudja, mi van az emberben. „Ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr, megfejti önmagát”. Szép énekünk sorai tökéletesen összefoglalják a lényeget. A hit nem a látványosságok alapján adatik. A hit a „hall-ványosságok” következménye. Kicsit erőltetett kifejezésnek tűnik, de a látvány szóhoz ez illik. A hall-vány, azaz hallásból származó bizalom, és bizonyosság. Attól nem lesz senki hívővé, hogy egyházi áldással megszentelt koronát ábrázoló virágkocsi halad el szemei előtt. Attól sem, hogy részt vesz egy körmenetben, amin egy királyi jobbot imádnak. A hit a hallás ajándéka. A hit következménye, hogy életünk legfőbb ura csak egy valaki lehet. A töviskoronás király, Jézus. Aki hagyta és elviselte a rá mért gyalázatot és szenvedést. Aki nem vetette le feje fölül az odaszegzett vádat, hogy ő lenne a zsidók királya. Neki nem földi korona és uralom kellett, hanem azzal a hatalommal, amit Isten neki adott, az Atya szentséges akaratát, lelket és életeket mentő szeretetét és jóságát képviselete. Ezzel a hatalommal, ha úgy látta jónak, tett csodákat, a csupán csodavárók előtt pedig elzárta ennek a hatalomnak a bizonyítékait. Sőt, ha kellett, nem méltatta a Heródeseket arra, hogy szóba álljon velük. Azzal beszélt erről a hatalomról, hogy nem beszélt. Mert ahogyan egy alkalommal mondta, az Ő országa nem e világból való volt. Ő az Isten Országának királyaként nem alacsonyodott le az őt földi hatalom adta magasból lenézőkhöz, de mindig lehajolt az előtte megalázkodni képes emberekhez. Számára nem volt zsákmány, hogy Ő Istennel egyenlő. És mi magyarok, egyedül őt kell dicsőítsük azért, hogy ezer éves államiság van mögöttünk, mert nem a királyaink tartottak meg minket, hanem az Ő irgalmassága és kegyelme. Ezt augusztus 20-án nekünk látni, vallani és hirdetni kell.
Egy rossz király példája tanítson arra minket, hogy a legfőbb királynak, Jézusnak akarjunk engedelmes alattvalói, szolgái lenni földi életünkben. Mert Ő olyat ígért nekünk, amit egyetlen földi király sem tudott megadni alattvalóinak, s talán legtöbbjük maga sem kapta meg. Aki hű Jézushoz mindhalálig, annak neki adja, az életnek koronáját, hogy vele együtt uralkodjanak az új és új föld mennyei dicsőségében. Mi ennek a hitnek az erejében bízva tanuljunk Tőle, és azokból a példákból, amiket éppen igéje hitelesít, hogy követendők. Nemzeti megmaradásunk és felemelkedésünk ugyanis nem a mai „királyoktól”, hanem attól függ, hogy akik hiszünk Jézusban, mennyire akarjuk látni és láttatni Őt életünkben és cselekedeteinkben. Ő ugyanis bennünk akarja megmutatni magát e világnak. Ámen.