T: Ap. Csel 11,19-26 2019. 08. 18.
A névadás nem könnyű dolog. A legtöbb névnek van valami jelentése, ami a hordozójára utal, utalna – elvileg. Sokan vannak azonban, akik nem tudják, hogy a nevüknek mi a jelentése, vagy akik tudják is azt, nem azonosulnak azzal a tartalommal, amit nevük hordoz. Mai igénk egy névadásról szól. Egy embercsoportot elneveztek valakiről, akit soha nem láttak, nem hallottak, de látható módon érződött a hatása. Engedjük, hogy ma Isten igéje elénk tegye azt a tükröt, amibe ha belenézünk, akkor megláthatjuk, vajon jogosan viseljük-e ezt a névnek is tekinthető jelzőt, hogy keresztyének vagyunk.
Antiókhiában történt mindez, ami az akkori római birodalom harmadik legnagyobb városa volt. Többek közt ide menekültek igen nagy számban olyan, korábban Jeruzsálemben élő zsidók, akik az apostolok által végzett missziói munka hatására elfogadták életük Megváltójának Jézus Krisztust, és inkább elmenekültek otthonaikból, mintsem, hogy megtagadják Őt. Ez az üldözés a zsidó vallás önvédelmi reakciója volt, amit később a római birodalom hasonló tevékenysége követett azok felé, aki hitre jutottak Jézusban. Mint tudjuk, ez ma sem példa nélküli, elismert tény, hogy világviszonylatban a keresztyén vallás híveit üldözik legjobban számos országban, ahol eredetileg más vallási gyökerekből táplálkozik a lakosság nagyobb része.
De mit csináltak ezek az elüldözött Jézus hívek? Nem bújtak el, s nem rejtették magukba hitüket, hanem „a görögökhöz is szóltak és hirdették az Úr Jézust”. Mert csontjaikba rekesztett tűz volt az a szeretet, békesség, amit hit által kaptak. Még az üldöztetések sem tudták elcsitítani bennünk a vágyat, hogy minél több emberrel megosszák azt a lelki élményt, amit jelentett nekik megismerni az evangéliumot. Amint olvassuk, ez olyan hatású lett, hogy a Jeruzsálemben maradt keresztyének közül egy vezetőt, lelki segítőt küldtek hozzájuk, hogy ebben erősítse őket. Barnabás pedig azt látta, hogy ebben a szolgálatban neki is segítségre lesz szüksége és ezért magával viszi a tárzusi Sault, azaz a későbbi Pál apostolt, s egy éven keresztül tanítanak, hirdetik az evangéliumot. Ennek a tanításnak a hallgatói és követőit itt nevezték el először keresztyéneknek.
Ez a szó azt jelenti krisztusi, Krisztust követő, Krisztushoz tartozó. A görög eredetije: christianos. Sajnos, a magyar nyelv eldeformálta és sokkal gyakrabban és többen használják így: keresztény. Pedig ez azt jelenti, hogy a kereszt jeléhez, mint szimbólumhoz kötődő. Helyesen keresztyénnek kell mondani, ha azt a jelentést akarjuk kifejezni, hogy mi Krisztust követők vagyunk. Mert nem ugyan az a kettő. Sajnos, sokkal több a keresztény ember, aki ismeri a kereszt szimbólumát, tudja, hogy egykoron egy názáretinek nevezett embert, akit Isten fiának is neveznek, megfeszítettek. Úton-útfélen lehet látni a feszületeket, faragott, festett Jézus ábrázolásokat, amik erre a tényre utalnak. Milliók mondják is, hogy ők hisznek abban, akit kiábrázolnak, de a követéséig már nem jutnak el.
A kettő ugyanis nem ugyan az, hogy hiszem és/vagy követem. Hinni számos dologban lehet, hogy az tény, igaz, valódi, hatásos, működő, de ez nem jelenti azt, hogy követem is, amiben hiszek. Antiókhiában azért nevezték el azokat, akik hirdették és befogadták a Jézusról szóló evangéliumot, mert követői is voltak annak, akiről tanultak és beszéltek. Tartoztak hozzá, életközösségük volt vele egy olyan eszköz által, amit hitnek neveznek. Életük olyan vonásokat mutattak, amikről tanították őket, hogy Krisztus miképpen élt. Ezért lettek ők christianos-nak nevezett emberekké.
Mindez azért lehetett, mert akik körülöttük éltek, azok látták, hogy valóban Krisztus körül forog az életük, az Ő szeretete vonzotta őket egy különleges közösségbe, az Ő evangéliuma volt az a kincs, amiért cserében sok mindenről hajlandók voltak lemondani, ami addig életük értékei közé tartozott. És látszott rajtuk, hogy Jézus személye nemcsak egy emlék, amire jó visszagondolni, hanem élő valóság, akiből gazdag és áldott erők fakadnak fel újra és újra. Bennük élt ez az erő és munkálkodott s tett olyan dolgokat, amiket e nélkül bizonnyal nem cselekedetek volna meg. Látható, tapasztalható volt bennük, hogy nem egy eszmét, ez ideát, egy filozófiai elképzelést, s nem egy újszerű „izmust” követnek. Ezért érdemelték ki új nevüket.
Amikor erről olvasunk a Bibliában, akkor fel kell tegyük a kérdést: mi kik vagyunk? Keresztények, vagy keresztyének? Emberi módon, több kevesebb ismerettel rendelkezni és régi szokásokhoz igazodva, esetleg újszerű divatot követő vallásos emberekként élni, ragaszkodva egy szimbólumhoz – ezt jelenti a keresztény szó? Vagy esetleg olyanok, akiknek nem vallásuk van, hanem élő Krisztusuk, Akit készek követni, Hozzá hasonlóvá válni, Őt életükben hordozni és megmutatni a világnak azt az életformát, amit ezzel együtt jár – ezt jelenti a keresztyén szó. Nem mindegy, minek érezzük magunkat. A kereszténység emberi formáció, aminek történelme ezer sebből vérzik és sok szégyent hordoz, s a jelenben is megosztja a kívülállókat. Nem túl vonzó, mert sokszor meghasonlik önnön elveivel, beenged világi elvárásokat, rákényszerít követőire olyan dolgokat, amik nem összeegyeztethetők annak a személyével, akinek keresztje, mint szimbólum szüntelenül jelen van a világban. Vagy valljuk, hogy nem vallásunk van, hanem egy életformánk, amit keresztyénségnek is lehet nevezni, s valóban meg is látszik rajtunk, hogy ki áll mögöttünk, Ki él bennünk, Kinek a szavára hallgatunk. Ha ez utóbbihoz vallónak tartjuk magunkat, akkor nem lehet mást tenni, mint amit ott Antiókhiában és sok más helyen tettek Jézus követői: hirdetni kell a Krisztust. Szóval, cselekedettel, életformával, indulattal, szeretettel, türelemmel, békességgel és sok más jézusi eszközzel, amit Ő ad a kezünkbe.
Antiókhiában rájöttek arra, hogy nem egy újfajta zsidó mozgalom hívei élnek köztük, hanem egy egyetemes megváltó üzenet elfogadói és hordozói. Akik számára az üzenet maga Jézus volt, s az életük is róla való bizonyságtétel minden szempontjából. Ez tudta élővé és hatóvá tenni életformájukat s lett következménye a keresztyénség terjedése minden üldöztetések ellenére. Ez az üzenet ma is élő és ható, erős, igaz és mindenre van benne megoldás, ami emberi életünkben problémaként adódhat. Akkor lesz újra szép jövője gyülekezeteinknek, egyházainknak, ha több lesz a keresztyén, mint a keresztény. Ha mi magunk is arra törekszünk, hogy Krisztusi legyen az életünk s Ő vonzzon minél többeket magához, igéjéhez, egyházához. Vállaljuk hát fel, hogy mi is szeretnénk a szó eredeti értelme szerinti keresztyének lenni, nem pedig vallásos keresztények, hanem olyanok, akik követik is azt, Akiben hisznek. Ámen.