T: Zsoltárok 55, 23. Trianon 100. évfordulóján
1923-ban Kodály Zoltánt felkérték arra, hogy Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulójára rendezett ünnepség alkalmából komponáljon egy zeneművet. Bizonnyal egy örömteli, ünnepi zenét vártak az akkor már zeneakadémiai tanártól, aki egészen más műfajú zenét alkotott. Megírta a magyar komolyzene egyik legnagyobb hatású művét, a Psalmus Hungaricus-t.
Ebből a műből sugárzik az, hogy Kodály három évvel a trianoni békediktátum után nem igazán tudott örvendezni a jeles évfordulónak. Rátalált egy XVI. századi költő, Kecskeméti Vég Mihály egyetlen ismert művére, az 55. zsoltár költői átiratára. A címe így szól: Könyörgés hamis atyafiak ellen – vigasztalódás Istenben. Ennek szövege, miként a bibliai mondanivaló sokkal inkább azt a feldolgozhatatlan traumát fejezi ki, ami az akkori nemzetben élt, mintsem valamiféle örömet a főváros egyesítése miatt. Dávid zsoltára egy nagy mélységekből Istenhez kiáltó ember könyörgése, aki eljut a sírásig, amikor arról panaszkodik, hogy ellenségei mit tettek vele. Természetes emberi érzésből fakadóan eljut az átok kérésig az ő gyűlölőire, sőt még azon csalódását is kifejezi, hogy azok is becsapták, akiket bizalmas jó barátainak tekintett. Törjön rájuk a halál! – kívánja, majd mintha megszégyellné magát, ő is kiált, Istenhez. Panaszát, fájdalmát felülmúlja a reménysége, bizalma, amit Istenbe vetett elesett állapotában. Rádöbben, ez az ő útja, nem az átkozódás, hanem az Úrhoz való menekvés. Dávid igen sokszor megtapasztalta, hogy csak egyetlen erő, hatalom van, ami a legnagyobb nyomorúságból is meg tudja menteni, az Isten. Ezért imájában szinte önmagát is biztatja, amikor ezt mondja: „Vesd az Úrra terhedet, Ő gondot visel rád. Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz!”
Istennek adok hálát, hogy teológus koromban a Kántus tagjaként három alkalommal is volt lehetőségem kórustagként énekelni Kodály művét. Kitörölhetetlen emlék ez számomra, ami épp annak kapcsán jött elém, hogy trianoni gyászunk felidézésre készültem. Érdemes meghallgatni a művet, érdemes elolvasni a zsoltárt és nem kell messzire kalandozzon a gondolatunk, hogy súlyos párhuzamokat fedezzünk fel Dávid egykori bánata és a magyar nemzet 100 éves fájdalma között. Személyes, és mindig visszatérő érzésem, hogy valahányszor átléptem határainkat s valamelyik elszakított területen jártam, feleségemmel százszor, ezerszer elmondtuk: Ezt is elvették tőlünk! Így érzek arról az égbekiáltó igazságtalanságról, ami nemzetünket érte. Őszintén kell megvalljuk, hogy még keresztyén emberként sem fogjuk ezt elfogadni, főleg, ha értelmünk is felfogja annak a történelmi háttérnek valódiságát, ami a döntés mögött volt. Akinek van nemzettudata, az igazat ad a „nem, nem soha” jelszavaknak, a „hiszek Magyarország feltámadásában” bátorító hitvallásnak, a „mindent vissza” szavakban összefoglalt követeléseknek. Igen, a tudat, az értelem, soha nem fog ezzel a ténnyel megbékélni. Egyvalami az, ami erre képes, a hit, ami Istenbe vetünk.
A hit, ami ki tudja mondani, bármennyire is fáj: -„Igen Atyám, mert így volt kedves előtted.” Nem értjük, és nem is akarjuk megérteni, hogy miért engedted ezt, Te, Aki a történelem Ura vagy. De ez nem is ami dolgunk, mert írva van, hogy a te utaid nem a mi utaink, a te gondolataid nem a mi gondolataink. Mi csak egyet tehetünk, azt, amit igéd ajánl. Azt, amit 100 év távlatából is javasolsz nekünk: Vesd az Úrra terhedet! Igen, ezt kell tennünk, mert számunkra elviselhetetlen ez a teher. Nemzedékről nemzedékre fájni fog minden magyarnak, akiben valóban magyar szív dobog és nem adta át életét e fájdalmat végképp eltörölni akaró eszméknek. Ez a fájdalom azonban mégis azért jó, hogy van, mert eggyel több okunk van, hogy Istenhez forduljunk. Csak nála csendesülhet el a sajgó érzés, hogy elviselhetővé legyen, mert mi, magyarok ezt kaptuk Istentől, ezt kell viseljük. Hogy miért, azt nem érdemes kérdezni. Talán az örökkévalóságban választ kapunk rá. Isten előtt a miérteknek nincs értelme. Helyette az kell kérdezni: mi célod volt vele, Uram? Talán éppen az, amit igénk ajánl? Hogy így találjunk vissza Hozzád?
Csupán a fájdalomnak élni, abból táplálkozni, sebeinket felfakasztani újra és újra olyan állapot eredményezhet, ami elveszi tőlünk a jövőt. Márpedig a mi népünknek nemcsak ezeréves múltja, hanem hisszük, talán újabb ezeréves jövendője is van. Ez a jövő pedig kizárólag Istentől jöhet. Jövőt pedig csak az a nemzet kaphat, amelyik tud reménykedni abban, Akihez oda tudja vinni terheit. Mi tehát az az ok, amely feljogosít bennünket, hogy ebben szétszakított állapotunkban mégis reménységben maradjunk? Száz éve írták alá a trianoni kényszerszerződést, a békediktátumot. Egyházainkat és nemzetünket azóta emberek által alkotott határok választják el. Mindezek ellenére az egyház és a történelem Ura megtartott bennünket, magyarokat. Biztosak lehetünk abban, hogy amiképpen az elmúlt 100 évben is velünk volt a Mindenható, úgy utódainkat is megtartja az eljövendő időben. Reménységünknek és örömünknek ez az alapja, hogy van élő Istenünk, megváltó Krisztusunk, aki a Szentlelke által velünk volt, velünk van és velünk lesz, akiben egyek lehetünk. Ez a nyomós okunk arra, hogy Istenbe vessük reménységünket!
Közvetlen pünkösd után ezt meg kell érezni, hitünk által. Június 4. számunkra nem csupán a soha el nem múló gyász napja, hanem a mindig megújuló Istenbe vethető reménység napja. Az egység napja, amit 10 éve az egész világ előtt kinyilváníthattunk és amiről nem akarunk lemondani többé soha! A nemzeti és lelki egység mindvégig megvolt, még azokban a nehéz időkben is, amikor ezt ki akarták irtani belőlünk egy internacionalista egység érdekében. Ma is ezt akarják tenni, csak nem keletről, hanem nyugatról irányítva. De nem vehetik el tőlünk magyaroktól, hogy egynek érezzük magunkat, ha egymás terhét képesek vagyunk hordozni s így betölteni a Krisztus törvényét. Magyarul, magyarként, bárhol e világon. Az egységes Magyar Református Egyház is immár 11 éve ezt a lelki összetartozást igyekszik megerősíteni és szorosabbra fűzni. De szükség van minden más magyar keresztyén egyház híveinek bizonyságtételére, világi szervezetek összefogására is. Arra, hogy higgyük, az Isten nem engedi, hogy ingadozzon az, aki terhét és reménységét elé viszi, és belé veti.
Mindenható Istenünknek mindennel terve van. Terve volt Trianonnal, ami szétszórta népünket, de mégis talán soha nem látott összetartozásra vezette el 100 éve alatt. Semmi sem véletlen, hanem bármi is történik, az segít hitünk bizonyosságának megerősítésében, ha az Úrba vetjük egyedül bizodalmukat. Ha Ő nem lett volna velük, mi sem lennénk ma itt. Ne felejtsük, amit Fia által akar a szívünkre helyezni: Nála nélkül semmit sem cselekedhetünk – és megmaradni sem tudunk. De vele és általa, lesz szebb jövője e nemzetnek és lesz örök élete azoknak, akik e Krisztusban hisznek. Jöjjünk hozzá újra és újra, hogy Ő adjon nekünk soha el nem múló fájdalmunk ellenére mindig megújulni tudó, gyógyító reménységet. Urunk Szentlelke legyen a mi vezérünk az elkövetkező újabb 100 évek során! Mert ez a magyar feltámadás: Krisztusban van a jövőnk, csak együtt kövessük Őt! Ámen.