2018. április 26-án hálaadó istentisztelet keretében tekintettünk vissza arra a 25 esztendőre, amit a gyülekezet életében az intézményes szeretetszolgálat tevékenysége jelentett. Az ünnepi alkalom keretében Papp Tibor lelkipásztor hirdette az igét amit követően Szabó Endre nyugalmazott lelkész visszaemlékező gondolatait hallgathatta a szép számú gyülekezet. A szeretetvendégség sok örömteli találkozást és beszélgetést hozott a gyülekezeti tagok, egykori és jelenlegi ellátottak, munkatársak és minden résztvevő számára. Az emlékező gondolatokat, Szabó Endre szavait – hozzájárulásával – közöljük honlapunkon.
A MEZŐBERÉNYI SZERETETSZOLGÁLAT MŰKÖDÉSE
MEGKEZDÉSÉNEK 25. ÉVFORDULÓJÁRA
Visszaemlékezés az Idősek Klubja elindulására
Hetven éve, 1948-ban a templommal szemben a lelkészlakás volt, mellette a 3 református iskola segédlelkész és tanítói lakásokkal (Vasút u. 1; Kálvin tér 8; Puskin u. 55) és a negyedik (a magyarvégesi kaszinóval átellenben) a Belentai u. 1. sz. alatt.
1948 második félévétől, az államosítás után a régi lelkészlakás maradt meg, helyébe egy csárdaszállási nyaraló lebontásából épült új parókia, csak irodával.
Amikor a téren a Csabai út 2. sz. alatti épület eladóvá lett, kölcsönből megvette a gyülekezet – lakóval. A bolt / asztalos műhely lett a gyülekezeti terem.
Idekerülésemkor 1988-ban ezt a lakásrészt szakmunkás lányok kollégiumának használva adta bérbe a gyülekezet. Nem volt hely az ifjúságnak, vasárnapi iskolának, gyermek istentiszteletnek, hát kölcsönkértük presbiterünktől a Csabai út 4. sz. alatti üres házat.
Ezen túl a gyülekezetben találtam sok egyedül élő, vagy egyedül maradt nyugdíjast. Nekik nem csak minden napjuk telt lassan, de a naponkénti friss főzés is sokszor elmaradt.
Így élt Hentz Lajos bácsi is, (akivel csak az utcán találkozhattam, és a templomban egyszer sem láttam, és) aki sokféle segítségre szorult, pontosabban szorult volna, ha elfogadja. Amikor meghalt, végrendelete nyilvánosságra került: korábban elhunyt testvérének, Teruska néni akaratának megfelelően családi házukat a gyülekezetre hagyta, jótékony célú felhasználásra. Mivel ekkorra már megszűnt a szakmunkásképzés, üressé lett a gyülekezeti terem épülete. Többek egyetértését elnyerve, azt javasoltam: hosszú távú jótéteményre használjuk az adományt. Vállaljunk állami szociális feladatot: indítsunk Idősek Klubját.
Az örökölt épület eladásáig eltelt időben hosszú vitatkozás is indult: szabad-e a kistemplomban mást is csinálni, mint istentiszteletet végezni? Szabad-e vállalni anyagi kockázattal járó jótéteményt? De nem csak ezekre a kérdésekre adódtak a válaszok, hanem Bacsó Irma néni és Sinka Irén néni is hagyatékot adott, már kifejezetten az Idősek Klubjára hagyva örökségül vagyonát. Bacsó Irma néni a lelkészi hivatalba jött be, ezt elmondani, s aztán sem találkoztunk a templomban vele. Sinka Irén néni halálakor az őt gondozók jelentették be ezt az örökséget, személyesen életében sosem találkoztam vele. Így szinte ötszörösére nőtt az épületre fordítható összeg.
Kb. 26 éve, 1992-ben ezekben a napokban kellett véglegesen döntenie a presbitériumnak az Idősek Klubja kérdésében. Akkor a vasárnap délelőtti istentisztelet után voltak a gyűlések. Talán nem is emlékeznék arra, hogy miről szólt az igehirdetés aznap (hiszen azt én nem direkt mondtam – sőt nem is úgy értelmeztem). A gyűlés berekesztése után a kevés ellene szavazó közül valaki nekem esett, és azt mondta: könnyű így győzni a tiszteletes úrnak, ha arról prédikál, hogy annyit teszünk, amennyi a hitünk. Ki meri azt mutatni, hogy neki nincs akkora hite.
Az igehirdetés a 2Kir 4,1-8. alapján szólt Elizeus csodatételéről az olajjal. A 7 gyermekes özvegyasszony adósságba keveredve, a végrehajtástól való félelmében fordul Isten emberéhez. Egyetlen korsóban van még főzéshez szükséges kevés olaja, és más semmije. Elizeus azt mondja: kérjen kölcsön a szomszédoktól annyi olajtartó edényt, amennyit csak gondol – és kezdje átöntetni azokba kevés olaját. Az asszony megteszi ezt, és sorba megtelik minden kölcsönkért edény. Addig, amíg van üres edény.
Az alapige nyilvánvalóan a 6. vers volt: „Amikor megteltek az edények, ezt mondta az egyik fiának: Tégy elém még egy edényt! De az így felelt neki: Nincs több edény. Ezután nem is folyt több olaj.” (6. v.)
Hát igen! A segítségre szorulónak útmutatást Isten az ő igehirdetője által ad: ha azt engedelmesen megfogadja és hittel megcselekszi. És annyi segítséget / áldást nyer, amennyi hite van ehhez. Ezt értette az a presbiter testvér az Idősek Klubjáról szóló döntéshez szükséges elegendő hit feltételének.
- augusztus 22-én adtuk át a kivitelezőnek az épületet. Abban ki lett alakítva egy pihenőszoba, egy beszélgető, egy társasjátékozó és egy olvasószoba (a gyülekezeti kölcsönkönyvtárral). A nagyterem mögött volt étkező, melegítő konyha, és természetesen orvosi rendelő / iroda, valamint dolgozói öltöző / mosdó és a szükséges vizes blokkok. A szószék az „L” alakú épületben úgy volt elhelyezve, hogy a könyvtárszoba kivételével minden szobából oda lehetett látni. Házi tévéhálózat és egész épületre vonatkozó hangosítás lett kiépítve.
Aztán 25 éve, 1993. április 26-án 10 órakor ünnepi istentisztelettel megkezdte működését a Klubunk.
Az istentisztelet után egy klubtagunk ezt a kis korsót adta nekem a megnyitás emlékére. Már megkopott rajta a felírás: Királyok II. könyve, 4. rész 7. vers. Ez így szól (az előbb idézett vers folytatásaként:) „Az asszony elment az Isten emberéhez, és elbeszélte ezt. Ő pedig így szólt: Eredj, add el az olajat, és fizesd ki az adósságodat. Ami pedig megmarad, abból élj a fiaiddal együtt!” És ezt tette hozzá: Tessék ezt az asztalára tenni, és minden nap erőt meríteni, hogy ami az eddigi építkezés erőfeszítései után megmaradt, az elég legyen az embersegítő szolgálataink további bővítéséhez.
Valóban folytatni kellett: az egyik jelentkezett férfitagunk a nyitás napján kerül ágyba, és hamar otthonukhoz kötötté váltak néhányan. Önkormányzati feladat volt akkor a házi segítségnyújtás és a szociális étkeztetés. Félévtől a Képviselőtestülettel megállapodva végeztük ezeket a szolgálatokat, tőlük az hozzájáruláson túl az étkezetéshez szükséges pénzbeli kiegészítést elnyerve, mi a segítséget végző munkatársakat biztosítottuk.
Minden napra külön programot szerveztünk. A mindennapi tornán túl egyik délután volt istentisztelet, másik napon filmvetítés, harmadikon társasjáték, negyediken valamilyen városi program, illetve különböző előadások, népdal és nóta délután, vetélkedő, stb.
Nőnapra a férfiak virággal ajándékozták meg a nőket. Viszonzásképpen a nők kitalálták, hogy a klub születésnapja lesz a férfinap, így éppen 24 évvel ezelőtt kaptunk egy-egy tollat – jókívánsággal. Nekem azzal adták át ezt a tollat, hogy az egy éve kapott korsóba tegyem bele, és majd azzal írjam alá a bennlakásos otthon kivitelezési szerződését. Miután harmadik pályázatunkkal nyertük meg annak lehetőségét, több mint 8 év után sikerült aláírni azt. Így aztán betétet kellett cserélni benne (mely mostanra már szintén beszáradt). De ma is itt van, illetve ott van benne, otthon a könyvespolcomon áll – ott ahol ez a Mezőberényben 1991. január 1-jétől templomi szolgálatra használt Bibliám, az egyik ellátottunk által rá készített borítóval együtt.
Más rendkívüli napok is voltak. Pl. a farsangok jutnak eszembe. Szégyenszemre a jelmezversenyből csak a személyemmel összefüggőkre emlékezem: egyik férfi ellátottunk öltözékében, felszereltségében és mozdulataiban engem jelenített meg. Ugyanekkor én a Mágnás Miskából a Nagy Latyi által alakított Pixi grófnak voltam beöltözve. Máskor tüllszoknyás balerinaként majdnem spiccen lépkedve adtam elő balettszámot.
Emlékezetesek a szilveszteri ebédek is – mindig volt valami meglepetés. Első évben déli 12 órára a szomszéd egy kismalacot hozott át, melyet hónom alá véve köszöntöttem a gondozottakat és munkatársakat – természetesen mindenkinek meg kellett húznia a malac farkát. Másik évben kéményseprőként korommal bekenve adtam puszit mindenkinek.
A legemlékezetesebb a Bokros-csomag éve lett. A meglepetés az volt, hogy nem érkezett elég adag a második fogásból. A konyháról azonnal jelezték nekem. Megszámoltuk, és kiderült, csak a kihordósoknak és a házi gondozottaknak jut a sült malachúsból és a krumpliból. Azokat azonnal kezdték adagolni, én pedig intézkedtem az ételszállító vállalkozónál. A benn ebédelőknek pedig bejelentettem a malőrt, és nyugtatásképpen közös játékba kezdtem velük. Amikor aztán visszaértek az ebédet házhoz vivő dolgozók, úgy terítettünk, hogy mire 13 órára megjön az elmaradt hús és köret, a bent ebédelők és az aznapi dolgozók egyszerre egy asztalhoz ülve, már a felmelegített levest együk. Miközben ezt tettük, az ablakon át megláttam az ételszállító kocsi érkezését. Én magam és egyedül mentem ki lerendezni a dolgot: mármint a vállalkozóval egy megfelelő asztalra szervírozni a kemencében sült hasra fektetett kismalacot, almával a szájában, a megfelelő körettel.
Mikor aztán leszedték a leveses tányért, a dolgozók meglepődését a leghalkabbra intve, bevittük mindenki csodálkozására a sokszor hallott, de még egyikőnk által sem fogyasztott sült újévi malacot közös ünnepélyes elfogyasztásra. Minden úgy sikerült, ahogy az ételt biztosító vállalkozóval megbeszéltük – s végül is titok maradt, hogy addigra kiszámoltuk: a megszorítások miatt melyik hónapban kell bezárnunk a Klubot. Ez aztán elmaradt, mert a megszorítások értelmetlenségét látva, az akkori kormány visszavonta elhibázott intézkedéseit.
Gyönyörű munka és fárasztó feladat volt ezt naponta végezni. Egyik évben a diakóniai vasárnapon ki is prédikáltam magamat: elmondtam, hogy szombaton szörnyű fáradtan ébredtem. Azt hittem ki sem bírom a napot, és vasárnapra már semmi erőm sem fog maradni. Hiszen a konfirmációi óra mellett meg kellett tartani a tervezett fogyatékos ellátással kapcsolatos szülői megbeszélést. Mikor az véget ért, orvoshoz kellett küldeni a házhoz szállításra beosztott dolgozónkat és 15 helyre körbevinni biciklivel az ebédet. De láthatták, hogy vasárnapra semmi bajom, mert kaptam tegnap négy puszit. A gyülekezetből többen hangosan megszólaltak, hogy az édesanyámtól. De meg kellett őket cáfolnom: mert az első két puszit egy 28 éves fogyatékos fiútól kaptam a „szervusz” köszönését követően, megérkezésekor. Rászólt az édesanyja, hogy „na de, Lacika”, mire ő teljes felháborodással megfordult, és azt mondta: „de hát ismerem”. A másik két puszit egy nénitől kaptam, aki, amikor beléptem, nem az ételes edényeket vette elő, hanem odalépett, „nahát, tiszteletes úr, hadd adjak két puszit”. Ezért tudtam a magam példájával szemléltetni az aznapi igét a Példabeszédek könyvéből: „az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (11,25)
Köszönöm, hogy ezeket elmondhattam, és e gondolataimat meghallgatták.
Elhangzott Mezőberényben, 2018.04.26-án Szabó Endre ny. lelkipásztor