L: Titusz 3, 1-7. T: 3, 8-11. 2018. 11.25.
Sok beszédnek sok az alja – tartja a közmondás. Az igényes ember ezért meggondolja, hogy mit, és mennyit mond, amikor beszélnie kell. Legalábbis olyan környezetben, ahol sokan hallják, figyelik szavait, arra adnak, netán később számon kérik, hogy megvalósította-e azt, amit ígért. A hétköznapi életben azonban még az igényes emberek is elengedik magukat. Szeretnek büszkélkedni azzal, amit elértek, megvalósítottak, ami saját munkájuk eredménye. Kevesen vannak, akik figyelnek a bibliai intésre, hogy aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék. Sokakat ez motivál: magamat, életem elért eredményeit megismertetni másokkal, hogy azok engem elismerjenek, tiszteljenek, és az sem baj, ha egy kicsit irigyelnek is…
Ezek az emberi vonások nem kerülik el azokat sem, akik magukat hívő keresztyénnek vallják. Valljuk meg, nekünk is jólesik, ha beszámolhatunk arról, milyen változások menetk végbe életünkben Isten kegyelméből. Nagy kísértésünk azonban az, amire az apostol felhívja Titusz figyelmét. Emlékeztesse a gyülekezet tagjait, hogy ne szólják meg a másik embert, kerüljék a viszálykodást, legyenek megértők, szelídek minden ember iránt. Nos, ez nem könnyű feladat. Velünk született gyarlóságainkhoz tartozik az is, hogy a nálunk gyengébbeket, ügyetlenebbeket, életükben sok hibát, bűnt elkövetőket megszóljuk, megítéljük. Jézus szavaival élve jó adottságainak vannak arra, hogy a másik ember szemében észre vegyük a szálkát, még ha az nekünk gerendának is tűnik.
Pál szerint nem ez a mi feladatunk. Erre az tud rájönni, aki maga elé teszi saját régi élete filmjét és végig nézi azt. Ebben ilyeneket találhat: „Egykor mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, különböző kívánságok és élvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymást gyűlölők.” Aki nem veszi észre, hogy a fentiekből mi minden volt jelen élete filmjében, az sem önmagához sem Istenhez nem őszinte. Megkockáztatom a kijelentést: még nem ment végbe életében az a változás, amit a folytatásban ír az apostol: „Megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete… az ő irgalmából üdvözített minket az újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által.” Azaz nem magunk miatt lehetünk azzá, amivé lettünk, hanem mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme, és megtalált, megszólított, megragadott és megigazított. Ezt nevezhetjük kegyelmi kiválasztásnak, predestinációnak, isteni csodának, csak egynek nem: saját magunk cselekvésének nem. Semmi érdemünk nincs abban, hogy mi megtért, újjászületett keresztyének lehetünk, mert a döntésünk kimondáshoz is az Isten Lelkének erejére volt szükségünk. Kimondani azt, hogy lemondok magamról és átadom az életemet Istennek, legyen Ő az Úr felettem, ezt magától senki sem mondaná ki. Isten munkálta ezt. Ezért nem vagyunk többek a „Deákné vásznánál” mi sem, amikor embertársaink életének dolgai felett okoskodunk, ítélkezünk, vagy éppen szörnyülködünk és értetlenkedünk. Mi is olyanok voltunk, de Isten már rajtunk megkönyörült. S ha látjuk is a másik ember bűneit, hiányosságait, ha netán meg is nevezzük azokat, akkor nem a pálcatörés a feladatunk hanem valami egészen más irányukban.
Pál javasolja, hogy mit csináljunk s mit ne, ha rájuk gondolunk, köztük élünk, fontosnak tartjuk azt, hogy ők is eljussanak oda, hogy Isten kegyelme megtalálhassa és kimenthesse őket abból az állapotból, amiben vannak. „…az Istenben hívők igyekezzenek a jó cselekedetekben elöl járni, ezek, hasznosak az embereknek”. Ez az első teendő. Hogy mik a jó cselekedetetek, arról hosszú listát lehetne felsorolni. A klasszikus jézusi összefoglalást hadd idézzem csupán: „..amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is azt cselekedjétek velük” . Lehet ezt irgalmas samaritánusi lelkülettel, vagy azok szeretetével, akik hordágyon vitték Jézushoz beteg társukat. Lehet ezt a tékozló fiú apjának megbocsátásával és örömével vagy Jézusi megértéssel: én sem kárhoztatlak téged, menj, és több ne csinálj ilyet. Lehet úgy, hogy ha nekem valamiből kettő van és a másiknak egy sincs, akkor megosztom vele az enyémet. Lehet, hogy ha egy mérföldnyire kérnek, kettőre megyek velük. Egyféleképpen nem lehet: saját előnyt, hasznot keresve, viszonzást várva. A szeretetből fakadó cselekedetek nem valamiért, hanem önmagukért való cselekedetetek. Teszem, mert tehetem. Teszem, mert indíttatásom van rá. Teszem, mert ha nem tenném bűnöm lenne az. Teszem, mert a másik emberben keresem és látom a rászoruló Krisztust, aki felé kifejezhetem a hálámat azért, hogy Ő megtalált engem, kegyelmére, irgalmára rászoruló bűnöst.
Pál józan hittel adja a másik tanácsot, mert bizonnyal megtapasztalta, hogy a jó cselekvésére nézve is vannak, akik arra érdemtelenek, mert nem látják meg mögöttük a másik ember által hozzájuk odahajló isteni szeretetet és irgalmat. Titusznak azt javasolja, hogy kerülje az ostoba vitákat, törvényeskedő viszálykodásokat, mert ezek haszontalanok. Nos, ilyenek lehetnek a kívülállók és a látszólag hozzánk tartozók közt is. A világ szeret vitázni és érvelni a keresztyén tanításokkal szemben, de azt soha nem azért, hogy meggyőzzük őket, azok igazságairól. A sajátjukat akarják ránk kényszeríteni. És vannak „házon belüliek”, akik sajátosan értelmezik az igét, az Isten dolgait és ezzel okoznak zavart a többiek szívében, hitbeli meggyőződésében. Jézus ezt úgy nevezte, hogy disznók elé nem kell odaszórni a gyöngyöket. Volt, hogy ő is kitért a vitázók elől, vagy éppen nem válaszolt nekik. A keresztyén közösség egysége, békessége fontosabb mint a szakadást, vagy belső megosztást okozók meggyőzése. Egy két intés után ki kell térni előlük. Pál nem mondja, de egyet azért érdemes tenni értük, imádságban hordozni őket…
Mi lehet a legfőbb vonzerő Isten felé? Jézus szerint azok a jó cselekedetek, amit ha látnak az emberek, akkor nem minket hanem a mennyei Atyát dicsőítik. Nem a mi dolgunk értékelni, számítgatni, statisztikailag kimutatni, hogy hány jó tett szükséges ahhoz hogy valaki Istenhez térjen. A mi dolgunk bizonyságot tenni arról, hogy minket Ki irányít. Az az Isten, aki nem azt nézi, hogy valaki milyen bűnös és mennyire távol van tőle, hanem azt, hogy irgalomra és kegyelemre szoruló ember. Ezért irgalmának és kegyelmének jeleit rajtunk keresztül akarja megmutatni. Rajtunk keresztül, hogy eszünkbe jussanak azok az emberek, akik által egykor Isten hozzánk is elérkezett, megmutatta szeretetét, lehajolt, segített, sőt, még talán azt is mondta: Ne nekem köszönd, testvér, hanem annak, Aki engem hozzád küldött. Vigyázzunk, hogy az adventünk és karácsonyi ünneplésünk ne arról szóljon, amit a világ ránk akar kényszeríteni, hanem arról, hogy Istenünk üdvözítő jósága és emberszeretete, ami megjelent Krisztusban, a bennünk lakozó Szentlélek által tehessen jót és dicsőítse meg magát minél többek előtt és minél többek üdvösségének munkálására. Ámen.