Igehirdetés január 6-án

 L: Máté 3,13-16.      T:  I. János 5, 6-12.         2019. január 6.

A keresztyén hagyomány szerint ma vízkereszt napja van, Jézus megkeresztelkedésének emléknapja. Ennek történetét hallottuk az igeolvasás során. Jézus magára vette a Keresztelő János által ajánlott bűnbánat keresztségét. Ő, a bűntelen, sorsközösséget vállalt a bűnösökkel, ezzel fejezte ki az emberek számára, hogy egészen közéjük akar tartozni. Az Atya mennyei szózata ezt a szándékot erősítette meg: Én népem, elküldtem hozzátok Fiamat, Őt hallgassátok! Ő az, Akit megígértem, Akit vártatok! – Ám, hogy Isten népe hogyan fogadta Jézust, azt mindannyian jól ismerjük az evangéliumokból.  Kereszten való szenvedésekor egy lator  volt az első, halála utáni perceiben pedig egy római katona, aki felismerte, hogy ki is Ő valójában. Vére hullása volt messiási mivoltának legteljesebb bizonyítéka.

Erre emlékezhetünk, amikor János apostol szavaiból azt halljuk: „Ő az a  Jézus Krisztus, aki eljött víz és vér által… a Lélek pedig bizonyságot tesz róla”. S ha Jézusnak szüksége volt arra, hogy a vére hullása pecsételje meg megváltó szolgálatát, akkor mennyivel inkább szükség van nekünk arra, hogy legyen közünk Jézus véréhez! És itt álljunk meg egy szóra. Nem árt a keresztség üzenetét felfrissíteni magunkban. Isten kiválasztó szeretetét látjuk abban, ez hangsúlyoztatik a megkereszteltek ill. szüleik felé. Ám nem elég abban a tudatban lenni, hogy akaratom ellenére – hiszen még gyermek voltam -, vagy saját döntésem szerint megkereszteltettem, ez még önmagában nem üdvözítő erő. Számtalanszor elmondtam már szülőknek, keresztszülőknek, hogy megkereszteltetni egy gyermeket, de azután nem törődni hitbeli növekedésével, és ismét eltávolodni az egyháztól mondván, már nem pogány a gyermek, és ez a lényeg, az nem éppen helyénvaló dolog. Olyan, mint amikor beíratunk egy gyermeket egy iskolába, csak nem engedjük járni. Nem engedjük, mert attól félünk, hogy az túl megterhelő lesz neki, vagy olyan dolgokat is megtanítanak, amit mi sem tudunk, vagy ha tudjuk is, de nem azok szerint élünk. Kérdezem én sokszor: akkor miért léptetik rá sokan gyermeküket a Jézushoz vezető útra, ha maguk sem azon járnak?  János szavaival élve az ilyenek hazuggá teszik az Istent. Egyetlen adat ennek meggondolására. Gyülekezetünk anyakönyve szerint legalább 15,  13-14 éves korú ifjúnak  kellett volna  megkezdeni a konfirmációra való felkészülést szeptemberben, mert szüleik megígérték, hogy neveltetésüknek része lesz gyermekük konfirmációi hitvalláshoz való elsegítése. Ketten vannak. És a többiek?

Igénkben ugyanis erről is szó van. A Lélek bizonyságot tett Jézus mellett, bizonnyal ennek ereje segítette a latort és s századost felismerni Őt. A Lélek összegyűjtötte és megerősítette a gyáván szétszóródott tanítványokat, akik megértették mit jelent a missziói parancs, amit kaptak. Elmenni, tanítvánnyá tenni, keresztelni, arra segíteni, hogy a Jézustól tanultakat meg is tudják tartani az emberek. Jézusnak ugyanis szüksége van az emberi bizonyságtételre. Arra, hogy elmondjuk, mit jelent nekünk az, hogy a keresztségben elhívást kaptunk Jézus követésére. Aki megkeresztelt mivolta ellenére, miután gyermekként, ifjúként vagy felnőttként megismerte az az evangéliumot, de nem határozza el, hogy hálából bűnei bocsánatáért és az örök élet ajándékáért követni akarja Jézust, az hazuggá teszi az Istent!  Jézusban örök életet ad nekünk az Isten. „Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg az Isten fia, az élet sincs meg abban.” Ennél fontosabb kijelentés kevés van a Bibliában.   Aki bennünk van, az birtokol minket, azé vagyunk, Ő az életünk ura – így is mondhatná János. Azaz téves felfogás, hogy ha valaki a  maga módján hisz Jézusban akkor jogot formálhat arra, hogy irányítása alá vegye Őt. Nem Ő a mi tulajdonunk, nincs jogunk befolyásolni Őt akaratunk teljesítése végett. Én ezt hívom a vallásos ember gondolkodásának. Azért kell neki az Isten, hogy maga mellé állítsa és dolgait úgy rendezze, ahogy ő szeretné. Ez a gondolkodás az egyik legnagyobb emberi tévedés. Akiben benne él az Isten Fia, az azt jelenti, hogy mi vagyunk az Övéi. Ez a keresztyén emberek hitvallása: Ő irányíthatja életünket, Ő mutathatja meg, hogy mi a szándéka velünk és akár más irányba is terelhet, mint ahogy mi szeretnénk. Ezt visszautasítani és azt mondani, hogy a magam ura akarok lenni, ez azt jelenti, hogy az ember hazuggá teszi Istent, mert nem engedi, hogy életadó és megváltó Ura úgy irányítsa életét, hogy annak végcélját, az örök üdvösséget elérje.

Van egy mondata Arany Jánosnak, amit, ha tudta volna, hogy ennyien idéznek majd és ennyiszer kiforgatják azt saját igazuk alátámasztására, talán le sem írta volna. „Költő hazudj, de rajt ne kapjanak!”  Képzeljük csak el, hogy mit érez Isten, amikor emberek az Ő nevével visszaélnek, hamis esküvéssel, meg nem tartott ígéretekkel, nem beszélve a durva káromlásokról. És mit érez akkor, amikor emberek visszautasítják a Jézusról szóló bizonyságtételt és ezzel teszik Őt hazuggá. És mit érezhet akkor, amikor mi mulasztjuk el a bizonyságtételt, vagy éppen életünk méltatlan ahhoz, amit szavunk mond. Ez is Isten meghazudtolása.

Sok mindent meg tudunk bocsátani egymásnak, de az egyik legnehezebb, ha valakit hazugságon kaptunk. Van, hogy egy életen át hordozza valaki ennek sebét és nem is akarja, hogy a megbocsátás által begyógyuljon. Nézzünk fel a mi Istenünkre! Az Ő kijelentései igazak. Az Ő atyai szíve fájdalmát és megbocsátani tudását a mi hűtlenségeink miatt csak egyetlen tény gyógyította, Jézus vére hullása. De ezért az egy tényért Ő minden költőnek, minden nagyot mondó Háry Jánosnak és minden Jézust megtagadónak kész megbocsátani, ha azok megvallják bűneiket és kérik bocsánatát. Ő azt akarja, hogy ne csak a szavaink, hanem az életünk is arról az életről szóljon, amit az által a Jézus által élhetünk, Aki bennünk lakik, mert bennünk él és Ura életünknek. Mégpedig  örök életüknek.

Új év kezdetén, a nagy fogadalmak idején vagyunk. Ezeknek nem kis részéből előbb utóbb hazugság lesz, mert a fogadkozók nem tudják állni a szavukat. A körülöttünk élő világ az érdek hazugságok által sodródik a vesztébe és ránt magával hiszékeny embereket. Isten ránk, keresztyénekre, Krisztus követőire és nem a vallásos emberekre bízta az evangélium igazságát. Isten szava színigaz, pajzsa Ő a hozzá menekülőknek – vallja a zsoltáros is. Nekünk az igéhez való ragaszkodásunk és annak következtében felvállalt, ám a világ szemében értelmetlennek tűnő életünk tehet bizonyságot arról, hogy mi igazságra, szentségre és szeretetre teremtett emberként éljük életünket. Erre kaptunk elhívást  a keresztségben. Jézus ma ismét igéje által hív követésére és arra, hogy a Lélek által menjünk tovább bizonyságot tenni Róla. Ennyire szeret minket, akik lehet, hogy földi dolgainkban az embereknek mindig igazat mondunk, de Istent az által hazuggá tesszük, hogy nem vállaljuk fel azt a bizonyságtételt, amit Fiáról kellene tennünk. Pedig Ő igazat mondott minden szavával, igazán és őszintén imádkozik értünk az Atyához, most is és mindenkor. Az Ő igazmondása a mi egyetlen reménységünk ma is. Éljünk vele és mondjuk el másoknak is, azt az igazságot, amit Isten nekünk Jézusban adott.   Ámen.

Kategória: Igehirdetések, Kategóriák | A közvetlen link.