L: Ap. Csel 20,7-12. 2021.06.13.
Pedagógusok napja volt a múlt héten. Mi ezen a vasárnapon emlékezünk meg erről és szeretnénk köszönteni gyülekezetünk pedagógusait. Erre a napra egy olyan igét kaptunk, ami a tanítás hiábavalóságáról s majdnem annak halálos következményéről szól egy ifjú életében. Hát ilyen lenne minden pedagógus és ilyen veszélyes ez a hivatás? Érdemes egyáltalán ezt a hivatást választani? Kérdések, amik sokszor felvetődnek manapság, amikor arról is tudunk, hogy számos helyen iskolarendőrséggel kell védeni a tanárok testi épségét, mert azok teljesen tehetetlenek a fegyelmezési eszközök hiányában sok renitens diákkal szemben. Ez az ige nem ezekre a problémákra válaszol, hanem arra biztat, hogy aki a gondok ellenére mégis ezt a hivatást vállalta, ne adja fel, hanem hittel és odaadással végezze. Miért? Erre a kérdésre válaszol igénk üzenete.
Meg tudom érteni Eutikhoszt. Én nem késő este, egy levegőtlen, kormos mécsesekkel világított, oxigénszegény helyiségben szoktam hittanórát tartani, de gyakran láttam főleg a hatodik órában már fáradtan maguk elé bámuló, karjura támaszkodó, csak testben ott levő diákokat. Aki valaha is azt a feladatot kapta, hogy kösse le az emberek figyelmét 45 percig, az tudja mit jelent, miért olyan nehéz ez. És gondoljunk bele, akik hallgatunk egy tanítást, előadást, prédikációt, vajon soha nem kapcsolt már ki az agyunk, netán nem bóbiskoltunk el akár még a templomban is? Első szolgálati helyemen volt egy idős néni, aki az esti bibliaórákon, bűnbánati istentiszteleteken rendszeresen elszunyókált. Egyszer mondta is, hogy azért szeret ide járni, mert itt olyan jó megpihenni. Ő valóban megpihent, mert kora hajnalban kelve élte a falusi asszonyok fáradságos mindennapjait. Nem csodáltam, ha a lélek kész volt hallgatni az igét de a teste már erőtlen…
Igénk szerint Pállnak tovább kellett mennie, de még ki akarta használni az utolsó találkozást a gyülekezettel ezért éjfélig meghosszabbította a tanítást. Azt szerette volna, hogy amit lehet, átadhasson Jézus evangéliumából. Szent szándék vezérelte. Hivatása szerint cselekedett. Megértem Pált, mint lelkész és mint gyakorló tanár. Vannak alkalmak, amikor még ezt is, azt is el kellene mondani az adott tananyag vagy ige üzenetéből, de szorít az idő. Próbálom összefoglalni az üzenetet, még érthetőbbé tenni, mert ki tudja, lesz-e még rá lehetőség. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb pedagógust is ez vezérli, az adni akarás szándéka, amikor még kicsengetés után is tartják az órát. Hogy ez milyen nehéz, azt azok tudják, akik ezt próbálják. És ezt hallgatni, figyelni is milyen nehéz, azt azok tudják, akiknek már a szüneten jár az eszük, vagy sietnének haza, mert még ki kell főzni a levestésztát és ki kell sütni a húst…
Emberi dolgok ezek, nem kell ítélkeznünk sem a páli módszer, sem a „hagyja már abba” érzések miatt. Mindegyikben volt részünk, és talán még lesz is. Mert nem kell ahhoz tanárnak, vagy lelkésznek lenni, hogy az ember el akarjon mondani valamit, ami szerinte fontos és hasznos, de már egy idő után a hallgató figyelmét nem tudjuk lekötni. Senkinek sem esik jó, amikor belé fojtják a szót vagy éppen beleásítanak a mondandójába. De nem ezek ellenszeréről szól ez az ige, hanem egészen másról. Eutikhosz elalszik, kiesik a harmadik emeleti ablakból és holtan találják. Micsoda tragédia! Valaki igehallgatásból szenved baleseti halált. Ebben a bibliai történetben nem a haláleset a megdöbbentő, hanem hogy Isten megmutatja hatalmát. Pál látása szerint a lelke benne maradt az ifjúban, azaz Isten megőrizte a haláltól. Hogy az első diagnózis volt-e hibás, hogy holtnak nyilvánították az emeletről lesietők, nem tudjuk. De azt igen, hogy ha az igaz is volt, Isten előtt nem volt akadály, hogy újra élet költözzék az ifjúba. Nem az első és bizonnyal nem az utolsó csoda volt ez az apostoli korban, amikor emberek feltámadtak, visszakapták az életüket. Ezek a csodák ugyan azt szolgálták, mint Jézus korában: erősítették hatalmának hitelességét. Az ijedtség után pedig Pál folytatta a tanítást, egészen hajnalig. Emberileg valaki elgyengült, de az Ige ereje ébren tartotta a többieket, a tanítót és a tanítványokat, sőt, aki elaludt, az is felébredt.
„Ne zajongjatok, mert a lelke még benne van!” Nagy üzenete van ennek a mondatnak minden pedagógus, lelkész, de ismereteiről, élettapasztalatairól, hitéről bizonyságot tenni akaró ember számára. Lehet, hogy látszólag elfáradtak a hallgatók, lehet, hogy sokak tekintetéből a közöny, érdektelenség, unalom tükröződik vissza. De ez ne keserítsen el bennünket, mert a hallgatókban ott lakozik a lélek.
Egykori hittantanárom mesélte el hogy egy tanítványa mindig unott, közönyös képpel hallgatta az óráit. Le is mondott róla, hogy úgy sem ért semmit abból, amit tanít, de mivel nem volt zavaró a magatartása, ezért nem bántotta. Egy alkalommal ez a fiú hirtelen hangosan felkiáltott: – Tanár Úr, ez hülyeség! – És elmondta érveit, amiből nagyszerű beszélgetés lett. És az idő vallástanárnak be kellett látnia, hogy ha a teste azt is mutatta az ifjúnak, hogy nincs ott az órán, a lelke igen is ott volt és figyelt. Hallotta, értelmezte, feldolgozta a dolgokat.
Igen, ebben bízhatunk tanárként lelkészként, emberi tapasztalatokat átadó emberként, hogy a hallgatóinkban a lélek ott van. Mert a lélek Istentől adatott az embernek és azért, hogy azzal felfogja Isten jelenlétét. Ez a lélek, mint tudjuk, engedett a gonosz csábításának és sok tekintetben annak hatása alatt van. De nem tudhatjuk, hogy az Isten Lelke, mikor lesz erősebb a bennünk lakozónál és kezd el munkálkodni oly módon, hogy az Isten üzenetét, vagy a hasznos és értelmes tananyagot, vagy éppen az emberi tapasztalatot mikor teszi valóban fogékonnyá az ember számára. Vagy mikor teszi fontossá valaki olyannak, akiről nem is gondolnánk, hogy az iránt érdeklődik… Ezért mi tehát dolga a pedagógusnak, lelkésznek, élettapasztalatairól bizonyságot tenni akaró szülőnek, nagyszülőnek, embernek? Az, amit Vörösmarty mond: „Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért!” Küzdeni hallgatóinkért, legyen az óvodás, kisdiák vagy kamasz tinédzser, netán egy ismerős, aki meghallgat minket.
Ne felejtsük el, hogy emberé a munka, Istené az áldás. Így van ez a tanításban, prédikálásban, s minden egyéb emberi kommunikációban. A magvető reménységével végezzük, amit teszünk, különösen is, amikor meggyőződésünk, hogy az javára válik hallgatóinknak. Jézus is ezt tette, hirdette Isten Országát s akiknek megadatott, hogy megértsék azt, tagjai lettek annak. Ezért hát ne csüggedjünk, hanem higgyük, hogy Isten Lelke által végzett munkánk, tanításunk és bizonyságtételünk nem hiábavaló az Úrban! Ámen.