Igehirdetés az I. világháború mezőberényi áldozataira való megemlékező istentiszteleten

 T: I. Péter 2, 19-24.                                                   2018. 11.11.

 Az I. világháború mezőberényi áldozataira emlékezünk ma délután. Vannak olyanok köztünk, akiknek felmenői közt vannak olyanok, akik az áldozatokhoz tartoztak. De személyes érintettség nélkül is, nem lehet úgy gondolnunk a 100 évvel ezelőtt véget ért első nagy világégésnek nevezett traumára, hogy ne gondoljunk az alig több mint, két évtizeddel később bekövetkezett másodikra, a nácizmus és kommunizmus  áldozataira, az azóta sokfelé sokféleképpen elhatalmasodó diktatúrák, vagy helyi háborúk áldozataira. Ez az emlékezés akár  egyetlen szó, fogalom körül  is történhet.  Ez pedig a szenvedés. Az, amitől a legtöbb ember fél. Amit ha valaki átélt, vagy soha nem tudja elfelejteni,  mert élete végéig végig kíséri annak emléke, minden borzalma. Vagy mindent megtesz a felejtés érdekében s talán sikerül is.

Alapigénk szerint kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, még akkor is ha, igazságtalanul szenved. Amikor háborúk áldozataira, hőseire gondolunk, akkor ez a jelző igen erősen meghatározza érzelmeinket. Igazságtalanul. Mert a többség szenvedése, halála ilyen volt. Olyanok haltak meg millió számra, akiknek semmi közük nem volt politikai hatalmak, országok vezetőinek vagy éppen a háttérből őket manipuláló gazdasági erők törekvéseihez. És ilyenkor, akár még a keresztyénekben is felmerülhet a hitetlen emberek egyik leggyakoribb kérdése: Hol volt az Isten?  Mit látott ebben jónak az Isten? Hadd mondjam el, hogy semmi jót nem látott és ott volt minden szenvedővel és szenvedőben. Mert Isten Jézus Krisztus halála óta azt szenvedi, hogy ez a világ visszautasítja azt a szeretetet, amit Ő azzal bizonyított iránta, hogy egyszülött Fiát adta érte. Aki olyan példásan szenvedett, annak ellenére  hogy nem tett bűnt, sem álnokságot, hogy nem viszonozta a gyalázást, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt az igazságosan ítélő Istenre. A mi bűneiket vitte fel a keresztfára azért, hogy mi  is haljunk meg a bűnnek és éljünk igazságban, gyógyuljunk ki a bűn miatti sebeinkből. Erről szól igénk és ezért nekünk keresztyéneknek, bármennyire is fáj a sok szenvedés, bármennyire is megrendítő a sok áldozat, az első amit tennünk kell, az nem más, mint a bűnbánat. Annak megvallása, hogy eleinknél mi sem vagyunk jobbak. És a bűn miatt szenvedő Isten fájdalmában éppen ezért engedte  rá a világra a háborúk szenvedéseit. Nem igazságtalanul, hanem az a megsokasodott bűn  következményeként. Mondjuk talál éppen az özönvíz helyett. Nem Isten a hibás a sok értelmetlen pusztulás és szenvedés miatt, hanem az a világ, amelyik hátat fordított és jórészt ma is háta fordít Jézus Krisztus szenvedésének. Az egyetlen igaz s ártatlan Isten-ember szenvedésének.

Azzal a reménységgel emlékezhetünk az áldozatokra, hogy amikor ők szenvedtek, velük szenvedett ez a Krisztus, és kiválasztó szeretete és kegyelme által örök országában készített el számukra kárpótlást. Magunkra pedig úgy kell nézni, hogy tisztelegni a hősök és áldozatok előtt akkor van értelme, ha mi mindent megteszünk azért, hogy ne szaporítsuk a világ bűneit olyannyira, hogy Isten újra teret engedjen egy harmadik világégésnek. Mi keresztyének fel kell mutassuk azt, hogy volt értelme Krisztus áldozatának s az ártatlan háborús áldozatot vére magvetéssé lett. A megbékélés, a szeretetben, Isten törvényei és igazságában való emberi lét megvetésévé. Kik, ha nem mi  kell élen járjunk  annak megmutatásában, nem volt hiábavaló mindez, tanultunk belőle, hiszünk abba Jézusban, aki a Golgotán adta életét e világért? A világ békéje ezen múlik, hogy mi ennek a Jézusnak a békéjét hogyan visszük el ebbe a világba. Ámen.

Kategória: Kategóriák | A közvetlen link.