L: Máté 23, 1-12. T: 16-22. vers 2020. március 15.
Évről évre március idusán magyarok milliói hallják szavalni, énekelni a Nemzeti dalt. Azt hiszem a legtöbben együtt mondják a szavalóval, hogy „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Sajnos, az idén elmaradnak azok a rendezvények, ahol ezt szavalják s a szavalókkal együtt a hallgatók is magukban vagy hangosan mondhatják. A vers helyett az ige tükrében vizsgáljuk meg azt, hogy vajon tényleg szükségünk van-e nekünk magyaroknak erre az évről évre való eskütételre, netán Jézus valami mást vagy legalábbis másfajta esküt várna tőlünk?
Petőfi fiatalos hévvel esküdteti fel népét arra, hogy a magyarok Istenének nevére fogadják meg, nem lesznek rabok többé. Valahogy ez utóbbi, az esküdözés mintha közelebb állna népünkhöz, mint a fohászkodás, amit himnuszunk ad szívünkbe s ajkunkra ennél is gyakrabban. 1848 óta eltelt történelmünk arról tanúskodik, hogy ugyan ahhoz az Istenhez sokszor egészen más célok végett esküdöztünk vagy esküdöznek még ma is akiket magyaroknak hívnak. Megdöbbentő az is, hogy a negyvennyolcasok tetteit olyan sokféleképpen magyarázzák immár 172 éve az utódok. Ha tehetnék, biztosan üzennének odaátról az ittenieknek, hogy egészem másként gondolták ők egykor, mint amit manapság mondanak róluk. De azt hiszem, ennél sokkal fontosabb, hogy mi hogyan értjük Jézus szavait.
Jézus egész életét úgy is lehet nézni, mint egy forradalmat. Egy fennálló rend ellen küzdött. Az ellen, hogy félreértsék és félremagyarázzák Isten törvényét. Az ellen, hogy az emberek csak külsőségekre figyeljenek, amikor Istennel keresik a kapcsolatot, ha éppen templomba mennek vagy zsinagógába. Az ellen, hogy az emberi lélek érintetlen maradjon ahelyett, hogy egészen átjárná őt az Istennek való közelség és közösség élménye. Az ellen, hogy észrevétlen maradjon az Isten Országa, amit éppen Ő hozott el ebbe a világba és mégis csak igen kevesen értettek meg belőle valamit. Az ellen, hogy észrevétlenek maradjanak az igazán szenvedők, nélkülözők, hogy megbélyegzés helyett inkább segítséget kapjanak. Jézus ebben az értelemben forradalmár volt. Magányos harcos volt, akit ugyan kísért egy tucat ember, de nem igen tudott velük mit kezdeni, ami hasznos lehetett volna harcában. Később, a Szentlélek által tette erre alkalmassá őket.
Jézus ott áll a jeruzsálemi templomban és nagy sokaság előtt beszél azokról, akik korának vallási vezetői közé tartoztak. Nem övék volt a hatalom, mert azt néhány főpap képviselte, egy bábkirály is ott áll valahol és legfőképpen van egy római helytartó, akinek tudjuk, mi minden felett volt hatalma. De a farizeusok és írástudók szava meghatározó módon befolyásolta a vallási vezetőket és mint tudjuk, egészen Pilátusig is elértek akaratukkal, mi több, végre is hajtatták azt. Jézus a maga forradalmának utolsó napjaiban, halála előtt két-három nappal szinte minden egyes jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok felkiáltásával egy-egy újabb kalapácsütést mér saját kezeibe vagy lábaiba vert szegekre. Mondhatni nyolcat, hiszen ennyiszer leplezi le őket valami olyasmi miatt, amire bevezetésül csak ennyit mond a hallgatóknak: „Mindazt, amit mondanak tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, beszélnek ugyan róla, de nem teszik. Súlyos, elhordozhatatlan terheket kötnek össze és az emberek vállára rakják…”
Egyik ilyen teher az eskü használata volt, ami a zsidóknál igen gyakori volt, ám ennek szigorításra is kitaláltak valamit. Szerintük nem volt elég a templomra vagy az oltárra esküdni, hanem a templom aranyára vagy az oltár ajándékára kellett, mondván, az értékesebb. Mert ha csak a templomra vagy az oltárra esküszik valaki, az nem kötelező érvényű számára, hogy megtartsa, de templom aranyára vagy az áldozati ajándékra tett eskü alól nincs kibúvó – gondolták. Számukra a templom ékesítésére szánt arany többet ért, mint maga a templom, ami az Isten háza volt. Az áldozati ajándék pedig többet ért, mint az oltár, amire azt téve Isten előtt kedves vagy éppen bűnért való áldozattá válhat. Jézus értékrendje szerint azonban a templom önmagában többet ér, mint annak összes aranya, az oltár pedig fontosabb, mert az arra tett áldozatot Isten teheti szentté és kedvessé. Arany és áldozat magában nem ér semmit, ha nincs körülöttük a templom, ami Istenre mutat és az oltár, ami Istenhez közelít. A megszentelő Istentől függ a templom és az oltár szerepe, nem a díszítéstől és az oltárra tett áldozattól. Ezt Kain és Ábel történetéből is jól tudjuk.
Mi lehet ebből a Jézustól származó farizeusoknak és írástudóknak címzett kritikából a tanulság számunkra? Nemcsak böjt idején, hanem életünk minden idején érdemes rendszeresen felülvizsgálni ígéreteinket, ha tetszik esküinket éppúgy, mint erre vagy arra a célra felajánlott áldozatainkat. Jézus egyszerűbben ezt így fogalmazta meg a hegyi beszédben: A ti igenetek legyen igen, a ti nemetek legyen nem! Ami azon felül van az a gonosztól való. Nem véletlen, hogy azt hiszem, mindnyájan szeretnénk kitörölni azt a versszakot egyik ismert énekünkből, hogy „Sok szép ígéretem, ó hányszor megtagadtam, a nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem…” Benne kell maradjon ez gondolatainkban is nemcsak az énekeskönyvben, hogy időnként ha más által nem megy, ennek segítségével figyelmeztessen minket Isten mulasztásainkra. Nem a hangzatos ígéretek, nem a kiemelt helyszín, nem a megerősítést bizonygató áldozat teszi fontossá életünk fogadalmait, esküit, hanem az az Isten, Aki elfogadja tőlünk azokat. Ha nemzeti ünnepünkre gondolunk, talán nem ártott volna megvárni, hogy mit válaszol a magyarok Istene a neki tett esküre arra vonatkozóan, hogy rabok tovább nem akartak lenni eleink. Így lettek pozitívan és nemzedékeken át ragyogó, de mégis eredményében negatív hőseikké nemzetünknek, mert azt hiszem ők is elfejeltették akkor tájt amit Jézus mondott: „Ha a fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” De csak akkor! Mert az igazi szabadság csak az, amit Jézus adhat. Szabad vagyok a bűntől, szabad vagyok a jóra, szabad vagyok eltűrni a határokat és szabad vagyok arra, hogy Isten akarata szerint cselekedjen velem. Szabad vagyok felajánlani magamat Neki. Szabad vagyok arra, hogy esküm nyomatékával ajánljam fel magamat arra, hogy Jézus vezetését keressem és kutassam ebben a világban.
Jézus mindnyájunkat szabadságra hív és segít megvívni életünk harcait, ha kell, forradalmait azok közt, akikkel nem tudunk egyet érteni és nem is tehetünk mást, mint tiltakozunk a fennálló „rendnek nevezett” állapotok ellen, ami nem Jézus szerint való. Ehhez a harchoz szükség van elkötelezésre, ígéretekre, áldozatokra, lemondásra, böjtre, hogy kedvesek legyünk Isten előtt. Ehhez nem kell másban bizakodnunk, csak abban, Akinek érdeméért minden erőtlen, sokszor ügyetlen és akár még sikertelen próbálkozásunk is kedves Isten előtt, ha az Ő nevében tesszük azokat. Jézus ugyanis azt mondta: Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek! Éljünk ebből a Jézus-függő szabadságból magunk, mások, nemzetünk javára és szabadságára, Isten dicsőségére! Ámen.