Igehirdetés 2020.08.16-án

L: Lukács 18, 9-14.            T: Róma 4, 1-8.              2020.08.16.

 A Bibliai lexikon meghatározása szerint a dicsekvés olyan magatartás, amely mögött túlzó önértékelés, a személyiségnek vagy annak tetteinek túlbecsülése, ugyanakkor gyakran mások lebecsülése áll. Ez alól egyedül az Úrral, vagy az Úrban való dicsekvés kivétel. Ennek példáját mutatta be Jézus a lekcióban elhangzott farizeusról és vámszedőről szóló példázatában. Pál is erről elmélkedik alapigénkben, ami teológiai gondolkodásának egyik alapja. Azaz arról, hogy Ábrahámot még híres cselekedete  sem tette őt méltóvá arra, hogy azzal dicsekedjék. Izsák feláldozásra való készsége nem  egy emberi hőstett volt, hanem a bűnös ember hit által való válasza Isten hozzá való lehajlásához. Kísérjük figyelemmel ezt a gondolatsort, mert bennünket is gyakran kísért a dicsekvés indulata és nem feltétlenül az Úrban vagy az Úrral való dicsekvés formájában.

Az ószövetségi kor fő dicsekvésének tárgya az volt ha valaki  – saját elképzelése szerint – teljesíteni tudta a törvényben előírtakat. Erről beszél a példázatbeli farizeus is. Emberi cselekedet, ami méltó arra, hogy Isten azt értékelje, megjutalmazza még bőkezűbben, mint addig. Sajnos ez ma sem ment ki a divatból. Sok magát vallásosnak nevező ember tévedése az, hogy meg lehet szerezni, netán venni az Isten jóindulatát. Korábbi szolgálati helyemen egyik gyülekezeti tagunk, akinek költöztetéssel, bútorszállítással kapcsolatos vállalkozása volt, rendszeresen hozott pár ezer forint adományt, amikor volt egy-egy „jobb fuvarja” – ahogy mondta -, hozzátéve, hogy adni kell Istennek, mert akkor ő sem ad. Anyagi jóléte mellett, amit ez a vállalkozás biztosított számára, semmi igazán boldogságra okot adó dolog viszont nem volt életében, családjában…

Milyen sokan vannak így, mondván a farizeusi gondolkodással összhangban: otthon imádkozok, nem szoktam káromkodni, megadom az egyháznak, amit előírnak, megkereszteltettem gyermekeimet sőt még unokáimat is, tehát bőven van mivel dicsekednem. Csak az a gond, hogy ez a szemlélet éppen azt akadályozza meg, hogy az ember elfogadja Isten kegyelmét. Aki fizetségnek tekinti cselekedetei miatt az Isten jóindulatát, gondoskodását, az tévúton jár. Az előző szakaszban jelenti ki Pál nagy igazságot, miszerint Isten ingyen igazítja meg az embert, kegyelemből, Krisztus érdeméért. Nincs más út, más cselekedet, legyen az a legkiválóbb, nem visz közel Istenhez senkit. Istenhez Krisztus által van út. Ábrahám sem dicsekedhetett volna azzal, hogy kész volt feláldozni Izsákot Isten előtt. Mert azt megelőzően annak ellenére, hogy elindult Úr Kaszdimból Kánaánba, számos cselekedetével igyekezett kibújni Isten vezetése alól. Önmagát, saját érdekeit nézte, hazugságba keveredett, hogy mentse az életét. Isten megkérdezése nélkül ment Egyiptomba, felesége unszolására nem tudta kivárni az utódlás Istentől rendelt idejét s szolgájának nemzett utódot… Egy jó tettel nem lehet odaállni Isten elé, mondván: – Ezzel mindent jóvá tettem, Uram! Isten előtt ez nem lehet dicsekvés tárgya. Még Ábrahámnak sem, akit pedig a hívők atyjának nevez a Szentírás.  Hitt az Istennek, ez volt megigazulásának alapja.

Az Újszövetségi korban sem múlt el a dicsekvés kísértére való hajlam. A keresztyén gyülekezetekben is ott volt a látás, miszerint egyik vagy másik ember különb kegyelmi ajándékot kapott az Úrtól. Az egyik szolgálata többet ér, mint a másiké. Erről a Korinthusi első levélben olvashatunk bővebben. De olvashatunk arról, hogy a zsidókból vagy pogányokból lett keresztyének közt is versengés támadt, hogy kinek a hite ér többet. Efézus híveinek a figyelmét is külön fel kell hívja az apostol arra, hogy kegyelemből van üdvösségük, nem cselekedetek által, hogy senki se dicsekedjék. Miért foglalkozik ezzel a kérdéssel annyit a Biblia? Nyilván azért, mert Isten jól látta, hogy az ember számára veszélyes, ha saját tetteivel, munkájának eredményeivel dicsekszik, mert ebből nagyon könnyen származik az, hogy saját magának tulajdonítson mindent, és ne Isten kegyelmét lássa a dolgok mögött. Nem véletlen kellett Pálnak azt is  megírnia, hogy „…mid van amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel,  mintha nem kaptad volna?…”  Sokszor mondták már nekem is, büszke lehetek a fiaimra. Mindig azt szoktam válaszolni: Nem szeretnék büszke lenni rájuk, miattuk, elért eredményeik miatt, hanem szeretnék szüntelenül hálás lenni értük Istennek, hogy ránk bízta őket, hogy Tőle kapták tehetségüket, szorgalmukat. Hálás vagyok azért, hogy szülőként tudtam valami olyat tenni, amivel segíthettem, hogy jól éljenek azzal, amit Istentől kaptak. Ha mint apa, büszke lennék rájuk, máris a dicsekvés felé sodortatnék, mondván, hogy nekem köszönhetnek mindent, meg a feleségemnek, hogy azzá lehettek, amivé felnőttek. Nem, nem nekünk, hanem Istennek adjanak hálát, talán értünk is, ha úgy látják, akik Isten eszközei voltunk számukra, hogy Őt megismerjék és életüket az Ő szolgálatára és dicsőségére ajánlják fel.

Pál nem saját bölcsességéből fakadóan mondja, amit mond. A 32. zsoltárt idézi, amiben benne van Dávid látása, miszerint az a boldog, akinek nem a cselekedetei miatt tulajdonít igazságot Isten. Hanem azért, mert törvényszegéseit megbocsátotta, bűneit elfedezte és nem tulajdonít neki  bűnt. Ezt mind Isten cselekszi és adja kegyelemből, nem pedig azért, mert az ember erre rászolgált volna. Erre gondolhatott Pál is, amikor leveleiben éppen ezzel a szóval fejezte ki, hogy látja Isten munkáját az által a pásztorolt gyülekezetek életében. Filippieknek, thesszalonikaiaknak is írja, hogy öröme és dicsekvése az, amit az ő életükben lát és tapasztal. De nem magára gondol, hanem arra, hogy mit végzett el az Úr azok életében, akiknek hitet adott Krisztusban. Ez a dicsekvés valójában pedig nem más, mint Isten dicsérete.

Igen, dicsekszem az Úrral, mert az Úrban élhetek. Dicsekszem, és elmondom, ahol lehet, hogy mennyi jót tett velem. A 103. zsoltár szép példát ad nekünk arra, hogyan kell ezt tegyük. Szabad dicsekednünk, sőt, kell is, mert ez azt mutatja, hogy megláttuk, felfogtuk, hálával nyugtáztuk, hogy Isten mennyi mindent cselekszik életünkben. Ez a látás, vagy ha úgy tetszik értelmi képesség az, amit hitnek nevezünk. Hit, ami Isten ajándéka s amin keresztül mindent egészen másként látunk. Hit, ami megóv minket attól, hogy elteljünk önmagunkkal, és elfelejtsük Isten kegyelmét. Hit, ami megóv attól, hogy ha próbák és terhek vannak az életünkben, akkor magunkat, másokat, netán Istent hibáztassuk nehéz sorsunk miatt. Ez a hit tudja hálával megköszönni az áldásokat és elfogadni a töviseket kimondva, hogy mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.  Kérjük  Istentől ezt a hitet,  hogy egész életünk szüntelen dicsekvéssé válhasson az Úrban, az Ő nagy tettei miatt! Ámen.

Kategória: Kategóriák | A közvetlen link.