T: Márk 11, 20-26. 2021.08.22.
Egy régi történet szerint a kántortanító a hitről tanította a gyerekeket. Szemléltetésként kihelyezte a zsebóráját a tanári asztalra és azt mondta: – Aki kijön érte és elveszi, annak adom az órámat! A gyerekek gúnyos kacajjal nyugtáztak, hogy csak tréfál a tanító úr, hiszen egy drága órát nem ad csak úgy neki valakinek. A legkisebb gyerek azonban felállt és kiment az asztalhoz s elvette az órát. – Jól van, fiam, az óra a tied! – mondta a tanító. A többiek kétkedve bizonygatták, hogy a nap végén úgyis vissza kell adnia az órát, ám a tanító ezt mondta: – Látjátok, ilyen a hit, is, amit Istenbe vetünk. Amit Ő mond, abban nem kételkedünk, hanem várjuk, hogy beteljesedjen, vagy indulunk és megtesszük azt, amire kért.
Ez a régi történet egyszerűen és világosan szemlélteti, mit ért Jézus az alatt: „Higgyetek Istenben!” Ezt annak kapcsán mondja, hogy a virágvasárnapi bevonulás napján általa megátkozott fügefa elszáradt másnapra, amikor ismét arra mentek. Sokan kegyetlennek tartják ezt a tettét, hiszen az is meg van írva, hogy akkor nem volt fügeérés ideje. Miért kellett hát a fát megátkozni, hiszen a természet isteni rendje szerint nem volt esély arra, hogy gyümölcs legyen rajta? Ennek a történésnek nem a kegyetlenség és a természet ellenesség a megoldása, hanem egészen más szimbolika van mögötte. A fügefát nem a levelei miatt ültetik, hanem a gyümölcséért. A keresztyén élet lényege is a gyümölcstermés. Isten akarata szerint való élet, ami jeleket, bizonyítékokat ad arra, hogy az ember megértette mit vár tőle Isten és kész aszerint élni. A hívő élet sem takarhatja el látványos zöldellő ágakkal a külvilág előtt a gyümölcseit.
Erdélyben járva szabadságunk alatt egy lelkésztársunk arról szólt keserűen, hogy a gyülekezetében soha nem számíthat azokra, kik fennen hirdetik, hogy ő megtért életű emberek, mert voltak Magyarországon egy olyan csendeshéten, ahonnan mindenki megtérve szokott hazamenni. Ám amikor apró segítséget kért tőlünk, hogy a gyermekek számára szervezett bibliahéten támogassák munkáját – két nap gondolkodási idő után azt mondták, hogy nem tudnak segíteni. Pedig valóban apró segítségről volt szó…
Jézus arról tanít a hegyi beszédben, hogy úgy kellene ragyognia mi világosságunknak, hogy a jó cselekedeteinket lássák az emberek és emiatt dicsőíthessék a Mennyei Atyánkat. Ám ha a jó cselekedeteink rejtve vannak a szép zöldellő levelek mögött, vagy netán nincsenek is, ki fogja azt észre venni? Amikor Jézus megátkozta a fügefát és az kiszárad, akkor arra figyelmeztet: Isten bármikor kérhet tőlünk gyümölcsöket. Folyamatosan készen kell lennünk arra, hogy felmutassuk életünkben annak jeleit, hogy az övéi vagyunk. Sem a lámpás, sem a hegyen épített város nem rejthető el, ahogy egy másik hasonlatában mondja Jézus, így a hitünk gyümölcseinek is látszani kell. Ezt a történetet olvasva nézzük meg, gondolkodjunk el azon, hogy életünk fügefáján találna-e valamit Jézus, ha épp most kellene arról számot adnunk, milyen gyümölcseink vannak.
Higgyetek Istenben! Ez a felszólítás közhelynek hangzik. Hányszor mondja ezt az egyik ember a másiknak, aki bajban van: – Higgy Istenben, meglásd, megsegít! Imádkozzál hozzá, biztos meghallgat! Bízzál benne, nem fogsz csalódni! – rengetegszer elhangzó szavak, de vajon van-e mögöttük valódi megtapasztalás? Van-e, amire rá tudunk mutatni, hogy legutóbb is egy nehéz helyzetében az életünknek minként tapasztaltuk meg imáink meghallgattatását? Lényeges kérdés ez, miként az is, hogy látjuk-e amit Jézus mond, hogy a hit előtt nincsenek akadályok? Akár egy hegy a tengerbe is vetheti magát, ha elég hit van bennünk ezt kérni. Természetesen ez a kép csak egy példa, mert a hegyek jól vannak ott, ahová Isten teremtette őket. Ennél nagyobb dolgokra képes Isten hatalma bennünk emberekben. Mert míg a hegy jó helyen van ott, ahová teremtetett, addig az ember szívében számos olyan dolog van, ami onnan kivetni való. Ez a hit nagy csodája, hogy meg tud tisztulni a bűntől szennyes szív. Képes arra, hogy elhagyjon olyan indulatokat, amik nem egyeztethetők össze Isten szentségével és igazságával, amibe elhívja az embert. Minden valódi megtérés nagyobb csoda a hegyek felemelkedésénél, mert azokat egészen új jelek követik, mint bizonyítékok. Jézus szerint a legfőbb bizonyíték a megtérésre az imádság. Az, hogy az ember nem önmagában, a szerencsében, a csillagok állásában vagy a másik emberben bízik, hanem Istenben. Ezt pedig azzal fejezi ki, hogy elkezd imádkozni.
Imádkozni azonban nem mindig könnyű és sokszor már nem is lehet. A minap egy lakónk ágyánál megállva azt láttam, hogy neki már csak arra van szüksége, hogy imádságban odatárja életét Isten elé. Imádkozzunk? – kérdeztem. Pislogás és alig látható igen volt a válasz. Megfogtam a kezét, elkezdtem a Mi Atyánkot, aminek első két sorát láthatóan megpróbálta velem mondani, aztán nem tudta folytatni. De lélekben ott volt Az előtt, Aki pár óra múlva csendben elszólította. Hálás voltam Istennek, hogy segíthettem őt odaterelni a közelébe, így pihenhetett meg nála.
Ám az imádság nem az utolsó szava kell legyen az embernek – jó és áldott dolog, ha az tud lenni, – hanem a mindennapi része kell legyen életünknek. Ezzel tudjuk kifejezni hitünket. Tudom, sokan többször is imádkoznak egy nap. Jézus azonban egy fontos dologra hívja fel a imádkozók figyelmét: „És amikor megálltok imádkozni, bocsássatok meg, ha valaki ellen panaszotok van…”- mondja. Mi több, kéri, hogy így álljunk oda Isten elé: Uram, nagyon fáj nekem, amit valaki ellenem vétett, de szeretnék megbocsátani neki, mert tudom, hogy én is sokszor vétkezem úgy is, hogy észre sem veszem azt. De te mégis magad elé engedsz, és figyelsz rám, mert hiszem, hogy van is hatalmad megadni kérésemet. Hát én is megbocsátok, hogy Te is megbocsáthass nekem!
Fontos Isten elé úgy odaállni, hogy nincs bennünk sem harag, sem neheztelés a másik ember iránt. A heti igéink során olvastuk azt, hogy a 10 tanítvány megharagudott Jánosra és Jakabra, mert azt kérték Jézustól, hogy ők ülhessenek majd jobb és bal keze felől az Ő dicsőségében. Jézus azonban azt mondta, hogy közöttetek ne így legyen! Ne akarjatok hatalmaskodni egymás felett, és ne a harag uralkodjék bennetek, hanem inkább szolgáljatok egymásnak. Mert az imádság hátterében nem lehet olyan indulat, ami bár tűnhet jogosnak, de mégsem összeegyeztethető azzal, hogy Isten elé járulunk.
Hinni Istenben azt is jelenti, hogy kész vagyok feltárni előtte kéréseimet azzal a szívvel, hogy ami nem odavaló, azt nem viszem oda színe elé. Fontos, hogy imaéletünkbe ne keveredjék vagy nem maradjon olyan indulat, ami nem összeegyeztethető Isten irántunk való jóságával. Ha erre figyelünk nemcsak megújulhat hitünk, nemcsak több meghallgattatott imánk lehet, hanem folyamatosan látható gyümölcsei lehetnek életünknek. Erre vagyunk kiválasztva, küldetésünk láttatni hitünk erejét, gyümölcseit, hogy dicsőíthessék miattunk a mi Mennyei Atyánkat! Ámen.