L: János 3, 25-36. T: János 4, 46-54. 2019.01.27.
„Ilyen állat akkor sincs!” – mondta az egyszeri székely, amikor az állatkertben meglátta a zsiráfot. Az ismert anekdota jutott eszembe, amikor elolvastam alapigénket. Mert a székellyel együtt mondhatnánk mi is: Ilyen hit akkor sincs! Mert emberi értelemmel teljesen felfoghatatlan, ami itt történt. Egy beteg úgy gyógyuljon meg, hogy nem látta az orvos, s ha már nem látta, akkor még a tünetek alapján gyógymódot sem javasolt, gyógyszert sem írt fel, azt nem adták be a betegnek, és mégis meggyógyult még abban az órában, amikor az aggódó szülő gyermekéhez akarta hívni az orvost. Na ne, mondanánk mi. Na de mégis, mondja Isten igéje. Kérdés, hogy magunknak hiszünk-e ebben a kérdésben vagy az igének és aki mögötte áll?
Ez a történet nem a gyógyulásról szól, ami valóban felfoghatatlan az emberi értelem számára, hanem a hitről. A hitről, amivel az értelem szintén sokszor nem tud mit kezdeni. Mert mi a hit? A remélt dolgokban való bizalom, a nem látható dolgok léte felől való meggyőződés – ahogy az ige mondja. Azaz a hit az értelem ellenfele. Mert az értelem csak azt tudja befogadni, amit lát, érzékel, kellő alapossággal bebizonyítanak számára, hogy az úgy van.
Észrevettük-e már, hogy életünk tele van olyan dolgokkal, amiket nem értünk, hogyan működnek, mégis bízunk bennük és használjuk. Ha fáj a fejünk, beveszünk egy pirulát, s bár nem tudjuk, hogyan fejti ki hatását, miközben feloldódik, de azt érezzük, elmúlik a fejfájásunk. Ha elromlik a mosógépünk s azt elviszi a szerelő a műhelyébe, nem tudjuk mit csinált vele, csak örülünk neki, hogy újra működik, amikor visszahozza. Ha felülünk egy buszra, nem kérjük el a sofőr jogosítványát, mert hisszük, hogy tud vezetni és jogosult is arra, hogy az életünket rábízzuk. Ezer példát sorolhatnánk, ami arról szól, hogy ismeretlen előttünk számos dolognak a működése, de hisszük, hogy egy adott célt azzal az eszközzel, annak az embernek a tudásával, akit nem ismerünk, el lehet érni. Ez nem más, mint az, hogy megyünk a vaksötétben, rábízzuk magunkat valamire, valakire, azért, hogy célba érkezzünk. Értelmünk ki van kapcsolva – hiszen nem is tudna sok mindent felfogni – és hiszünk abban, hogy amire számítunk, az be fog következni.
Ebben a történetben az emberi értelem teljesen kizárta magát, egyedül a hit működött. Ahol pedig van hit, ott komoly dolgok történnek nap, mint nap. Egy aggódó apa hite áll ma előttünk. Elég volt neki egy hallott információ arról, hogy Jézus arrafelé jár s egyedüli bizodalma meginghatatlan hitté erősödött benne. Jézust legtöbbször megelőzte híre, s ahova eljutott, ott mindig érdeklődéssel fogadták. Sokszor olvasunk arról, hogy elé mentek, kimentek hozzá, külön felkeresték, mert azok alapján, amit hallottak róla, ugyan olyan bizalom támadt szívükben iránta, mint ennek a kapernaumi tisztviselőnek.
Ki iránt támad bizalmunk nekünk mai embereknek? Leginkább azok iránt, akikről valami jót mondanak mások. Különösen akkor, ha valami fontos ügyben szeretnénk megnyugtató megoldást találni. Nem tudsz valakit, aki ért ehhez a dologhoz? -kérdezzük sokszor az ismerősöket. S ha kapunk egy választ, akkor legtöbbször elfogadjuk, mert bizonnyal megtapasztalta már az illető, hogy hasonló problémájára annál a valakinél kapott megoldást, akit ajánlott. De vajon gondolkodtunk-e már azon, hogy azt mondjuk, sőt tegyük mi magunk is, ha problémáink adódnak, hogy előbb Istenhez folyamodunk tanácsért, segítségért, útmutatásáért? Sajnos, keresztyén emberek számára is Isten csak a sokadik a sor végén, akihez fordulnak ügyes bajos dolgaikkal. Szent naivitásnak is tűnhet, de komolyan kellene vennünk az igét: „Minden gondotokat ő reá vesétek, mert neki gondja van reátok.” Azaz, mielőtt bevesszük azt a fejfájás elleni pirulát, kérhetnénk az Urat, hogy Ő legyen a gyógyítónk annak a gyógyszernek a ható ereje által. Mielőtt elvitetjük az elromlott mosógépet, mondhatnánk az Úrnak, hogy hadd egyen az a szerelő az Ő eszköze számunkra. Amikor felszállunk a buszra, mondhatunk egy fohászt a sofőrért, hogy Isten segítse a balesetmentes vezetésben. Kihez megyünk problémáinkkal először?
Ennél is fontosabb lenne azonban, hogy másoknak tudjunk bizonyságot tenni arról, hogy az említett példákban azért oldódtak meg a problémáink, mert hittük, hogy Ő megadhatja mindezeket nekünk. Ennek az apának a hite ebben fontos tanulság számunkra. Bár elsőre Jézus a csodaváró hitet vélte felfedezni benne, amit ő többször elutasított. Jézus nem egyszerű csodagyógyítóként akart befutni és népszerűségre szert tenni. Ő azért jött, hogy az Isten országát elhozza, elérhetővé tegye, hitet ébresszen személye és az Atya Isten iránt. Ezt a hitet láthatta meg az apa erőszakosságából és ezért tudta neki mondani a választ: „Menj el, a te fiad él!” És ez a pár szó elindított egy embert annak megtapasztalása felé, hogy Jézus előtt nincs lehetetlen.
Ez a gyógyulás azonban nem csak egy embert győzött meg Jézus hatalmáról. „És hitt ő, valamint egész háza népe” – olvassuk. Talán ez a Bibliában a legkívánatosabb mondat számunkra. Ki ne szeretné elmondani közülünk, hogy egész házunk népe hisz az Úrban. Annyira kívánatos ez a mondat, hogy szinte fáj, ami mögötte van. Mert hol van a házunk népe, szűkebb vagy tágabb közössége ma is? Mikor láttuk őket imára kulcsolt kézzel, Biblia felett olyan aggodalomban, amit már csak Istenben bízva tudtak hordozni és onnan akartak erőt meríteni? Nincs nehezebben elviselhetőbb dolog egy hívő embernek annál, mint az, ha a háza népe nem hisz, vagy legalábbis nem úgy, hogy vállalja a velünk való közösséget ott és azokkal együtt, akik nem értelmükkel keresik az Urat, hanem hitükkel akarják újra és újra megragadni Őt.
Ne felejtsük el, hogy a hit ajándék. Istentől jön, de hogy kinek adatik és kinek nem az elsőrenden attól függ, hogy Isten kinek akarja adni. Isten nem azt fogja számon kérni tőlünk, hogy miért nem térítettük meg házunk népét, hanem azt, ha hívő emberhez nem méltó módon viselkedtünk velük. Azt, ha elhallgattuk hitünk élményeit, nem tettünk nekik bizonyságot mindarról a sok csodáról, amit átéltünk Istennel való kapcsolatunkban. És azt is, ha nem imádkoztunk értük kitartóan, talán éveken, évtizedeken át, hogy Isten adja meg nekik is a hit ajándékát. Mert, ha ezt nem tesszük, akkor valójában lemondunk arról, hogy így legyen, azaz már mi sem hisszük, hogy egykor rajtuk is könyörülhet az Úr, s értelmük elé, felé helyezi majd számukra is a hit ajándékait.
Legyen több bizalmunk életünk mindennapi dolgaiban az Úr iránt, fogadjuk el, ha olyan választ ad, amit talán nem értünk, s engedelmeskedjünk szavának, mert ez a hit lényege: Legyen meg a te akaratod! Az, amit Jézus anyja mondott a szolgáknak a kánai menyegzőben: Bármit mond nektek, tegyétek meg! Ámen.