L: Ap. Csel 20,7-12. 2021.06.13.
Pedagógusok napja volt a múlt héten. Mi ezen a vasárnapon emlékezünk meg erről és szeretnénk köszönteni gyülekezetünk pedagógusait. Erre a napra egy olyan igét kaptunk, ami a tanítás hiábavalóságáról s majdnem annak halálos következményéről szól egy ifjú életében. Hát ilyen lenne minden pedagógus és ilyen veszélyes ez a hivatás? Érdemes egyáltalán ezt a hivatást választani? Kérdések, amik sokszor felvetődnek manapság, amikor arról is tudunk, hogy számos helyen iskolarendőrséggel kell védeni a tanárok testi épségét, mert azok teljesen tehetetlenek a fegyelmezési eszközök hiányában sok renitens diákkal szemben. Ez az ige nem ezekre a problémákra válaszol, hanem arra biztat, hogy aki a gondok ellenére mégis ezt a hivatást vállalta, ne adja fel, hanem hittel és odaadással végezze. Miért? Erre a kérdésre válaszol igénk üzenete.
Meg tudom érteni Eutikhoszt. Én nem késő este, egy levegőtlen, kormos mécsesekkel világított, oxigénszegény helyiségben szoktam hittanórát tartani, de gyakran láttam főleg a hatodik órában már fáradtan maguk elé bámuló, karjura támaszkodó, csak testben ott levő diákokat. Aki valaha is azt a feladatot kapta, hogy kösse le az emberek figyelmét 45 percig, az tudja mit jelent, miért olyan nehéz ez. És gondoljunk bele, akik hallgatunk egy tanítást, előadást, prédikációt, vajon soha nem kapcsolt már ki az agyunk, netán nem bóbiskoltunk el akár még a templomban is? Első szolgálati helyemen volt egy idős néni, aki az esti bibliaórákon, bűnbánati istentiszteleteken rendszeresen elszunyókált. Egyszer mondta is, hogy azért szeret ide járni, mert itt olyan jó megpihenni. Ő valóban megpihent, mert kora hajnalban kelve élte a falusi asszonyok fáradságos mindennapjait. Nem csodáltam, ha a lélek kész volt hallgatni az igét de a teste már erőtlen… Egy kattintás ide a folytatáshoz….